A kereszt alatt

Amikor Jézust teljesen levetkőztetik, Mária leveszi fehér fátyolát, és átnyújtja azt Jánosnak, aki odaadja Longinusnak, az pedig Jézusnak, hogy elfedje vele ágyékát. Jézus felismeri a fátylat. Maga köré tekeri, és jól megerősíti, hogy le ne essék... A könnytől ázott fátyolra hullanak most megnyílt sebeiből a vércseppek.

               Amikor Jézus jobbkezét felszegezik, az éles fájdalomtól felkiált, és szemei könnybe lábadnak. Mária egy nyögéssel válaszol Fiának kiáltására, meghajol, mintha kettétört volna, és fejét kezeibe temeti. Jézus, hogy ne gyötörje őt jobban, többé nem kiált fel.

A kalapácsütésekre Mária mind jobban meggörnyed, mintha őt érnék az ütések.

               Amikor felállítják Jézus keresztjét, Longinus észreveszi Máriát, aki meggyötört arccal néz fel Fiára a távolból. Odahív egy katonát, és azt mondja neki:

-- Ha az Anya fel akar jönni a fiával, aki vele van, jöjjön. Vezesd fel őt és segítsd!

               Mária feljön a ,,fiúval'', Jánossal, akit Longinus Mária fiának gondolt, és a kereszt lábához megy. Megrendíti őt, hogy Jézus látja őt, és ő is közelrőé látja Jézusát. A tömeg azonnal újra kezdi a gúnyolódást és a sértegetést. Káromolják Fiát. De ő, reszkető ajkakkal, amelyek fehérekké váltak, igyekszik vigasztalást nyújtani neki és meggyötört arcával mosolyogni, miközben folynak a könnyei, amelyeket a legnagyobb akaraterővel sem tud visszatartani.

Miután Jézus megígéri a paradicsomot a megtérő latornak, kékülni kezd, mintha már meghalt volna. Feje lehanyatlik a mellére. Ereje gyorsan elhagyja. Reszket az őt égető láz ellenére. Gyengeségében suttogja:

-- Mama! Mama!

               Csendesen mondja, mintegy sóhajként, és Mária minden alkalommal akaratlanul is kitárja feléje karját, mintha segíteni akarná.

               A nap sötétedni kezd, és a félelmetes szürkületben Jézus Jánost Máriának adja, és Máriát Jánosnak:

-- Asszony, íme a te Fiad! Fiú, íme a te Anyád!

               Ez Jézus végrendelete. A szegény Anya igyekszik csak némán sírni, mert a sírást nem tudja visszatartani. Közben fájdalmas mosolyával nézi Őt, hogy megvigasztalja.

A gyötrelmek mindinkább növekszenek. És a fény mindinkább csökken.

               Jézus már halottnak látszik, nem lélegzik többé, feje erőtlenül csüng mellén. Mária felkiált:

-- Meghalt! -- Tragikus kiáltása elterjed a levegőben. A zsidók azonban nem hiszik, hogy Jézus valóban meghalt, és kővel dobálni kezdik. Úgy látszik valamelyik sebét érte az egyik kő, mert Jézus felnyög, és magához tér. Megindul a lélegzése.

               Amikor Jézus szomjúságról panaszkodik, Mária felnyög, és azt mondja Jánosnak:

-- Ó, és én még könnyeimnek egy cseppjét sem tudom adni neki... Ó, keblem, amely nem adsz tejet! Ó, Istenem, miért hagysz így el minket? Művelj egy csodát Gyermekem számára! Ki segít nekem, hogy enyhítsem szomját véremmel, ha már tejem nincsen?

Jézus ismét kisgyermekként hívja panaszosan anyját:

-- Mama! -- És Mária válaszol:

-- Igen, kincsem, itt vagyok! -- És amikor Jézus látása elködösül, s azt mondja:

-- Mama, hol vagy? Nem látlak többé. Te is elhagytál? Ő azt mondja:

-- Nem, nem, Fiam! Én nem hagylak el! Hallj engem kedves... A Mama itt van, itt van... és csak az gyötri, hogy nem tud odamenni, ahol te vagy...

               János nem tudja visszatartani a sírást. Jézus bizonyára hallja, de nem mond semmit. A közeli halál bizonyára már magán kívüli állapotot hoz létre, és ő sem tudja, mit mond, se nem fogja fel az anyai vigaszt és szeretett tanítványának részvétét.

Jézus teste utolsókat vonaglik és egy utolsó erős kiáltás hagyja el ajkát, amely a ,,Mama'' szónak az első felét képezi. Utána semmi...

               Feje a mellére hanyatlik, teste előre dől, a rezgés megszűnik,  lélegzés is. Meghalt.

               Jézus halálakor hatalmas földrengés rázza meg a Kálváriát és egész Jeruzsálemet. Longinus, János, a katonák belekapaszkodnak, amibe tudnak, hogy ne essenek el. De János, miközben egyik karjával a keresztet fogja, a másikkal Máriát tartja, aki mind a fájdalom miatt, mind pedig a himbálózás miatt szívére borul.

Háromszor ismétlődik a földrengés, majd teljes nyugalom áll be, mintha a világ is meghalt volna.

               Mária felemeli fejét János kebléről, és nézi Jézusát. Hívja őt, mert rosszul lát a kevés fényben, és könnyekkel telt szemeivel. Háromszor hívja Őt:

-- Jézus! Jézus! Jézus!

               Ez az első alkalom, hogy nevén szólítja Őt, mióta a Kálvárián van. Végre egy villámlásnál, amely mintegy koronát képez a Golgota csúcsa körül, látja, mozdulatlanul, egészen előre hajolva, feje annyira előre és jobb oldalra hajolva, hogy arca érinti a vállát és álla a bordáit. Akkor megérti. Remegő karjait kitárja a sötétben, és felkiált:

-- Fiam! Fiam! Fiam! -- Utána figyel... A szája nyitva van, mintha azzal is figyelne, szemei tágra nyílva, hogy lásson, lásson... Nem tudja elhinni, hogy Jézusa nincs többé.

               János, aki szintén nézi és figyeli Jézust, és felfogja, hogy minden befejeződött, átöleli Máriát, és igyekszik eltávolítani, mondván:

-- Nem szenved többé.

               De mielőtt az apostol befejezte volna a mondatot, Mária, aki felfogta, kiszabadítja magát, meggörnyedve elfedi szemét a kezével, és felkiált:

-- Nincs többé Fiam!

               Utána remeg, és elesne, ha János nem vonná a szívére. János leül a földre, hogy jobban tudja keblén tartani Máriát, míg a másik két Mária oda nem siet, és át nem veszi az apostol szerepét az Anyánál.

Magdolna leül oda, ahol János volt, és mintegy ölében tartja Máriát, megcsókolva sápadt arcát. Márta és Zsuzsanna egy ecetbe mártott ronggyal megtörli halántékát és orrát, miközben rokona a kezét csókolja, és nevén szólítja őt. Amint Mária kinyitja a szemét, és körülnéz, a fájdalomtól szinte eszét vesztve azt mondja neki:

-- Leányom, kedves leányom, ide figyelj... Mondd nekem, hogy látsz engem... a te Máriád vagyok... ne nézz így rám!... És miután Mária felsóhajt, és könnyezni kezd, a jó Mária, Alfeus felesége azt mondja:

-- Igen, igen, sírj... Itt, velem, mint egy mamával, szegény, szent leányom! -- és amikor hallja őt azt mondani: ,,Ó, Mária! Mária! Láttad? -- felsóhajt: ,,Igen, igen... de... de, leányom... ó, leányom!'' Nem talál más szavakat az öreg Mária. Egy csüggedt sírás, amit a többiek visszhangoznak, azaz Márta és Mária, János anyja és Zsuzsanna.

               Longinus odamegy Jánoshoz, és halkan mond neki valamit. Utána egy lándzsát kér az egyik katonától. Figyeli az asszonyokat, és Máriát, aki lassan magához tér. Mindnyájan háttal vannak a keresztnek.

               Longinus a keresztrefeszített elé áll, tanulmányozza, majd a lándzsa mélyen behatol jobbról balra.

János küzd a vággyal, hogy lássa, és a rettegéssel, hogy meglátja, és egy pillanatra elfordítja arcát.

-- Megtörtént, barátom -- mondja Longinus, és befejezi: Jobb így. Mint egy lovag. És csonttörés nélkül... Valóban egy Igaz volt!

(9-341)