János Máriával

János bekopog az utolsó vacsora házának ajtaján. A ház asszonya attól fél, hogy Júdás tért vissza, azért előbb megkérdezi, ki az. Amikor megtudja, hogy János, beengedi.

               János is először az utolsó vacsora termébe megy. Letérdel ott, ahol Jézus ült, és sír. Megcsókolja az asztalterítőt, megsimogatja a kelyhet... Utána felsóhajt:

-- Ó, Magasságbeli Isten, segíts engem! Segítsd megmondani az Anyának! Nincs hozzá szívem... Mégis meg kell mondanom. Nekem kell megmondanom, mert egyedül maradtam!

               Felkel és gondolkodik. Megint megérinti a kelyhet, mintegy erőt gyűjtve belőle. Körülnéz... Látja egy sarokban a törülközőt, amelyet a Mester használt kezének megtörlésére, és a másikat is, amelyet derekára kötött. Felveszi, összehajtja, megsimogatja, megcsókolja. Utána zavarodottan áll a terem közepén. Azt mondja: ,,Menjünk!'', de nem mozdul. Visszafordul az asztalhoz, veszi a kelyhet és a megtört kenyeret. Szívéhez szorítja ezeket. Fogja a kendőket is, és elindul.

-- János, eljöttél? -- kérdi tőle Mária, aki már a folyosón várja, az ajtófélfához támaszkodva, mintha nem lenne ereje egyenesen állni.

               János felemeli fejét, és ránéz. Szeretne beszélni, kinyitja száját, de hang nem jön ki belőle. Csak két nagy könnycsepp gördül végig arcán. Gyengeségét szégyellve lehajtja fejét.

-- Gyere ide, János! Ne sírj! Neked nem kell sírnod. Te mindig szeretted és boldoggá tetted Őt. Ez vigasztaljon meg. -- Ezekre a szavakra János oly hangosan kezd zokogni, hogy kijön a háziasszony, Mária Magdolna, Zebedeus felesége és mások is.

-- Jöjj ide, János! -- Mária megfogja János csuklóját és bevezeti a szobájába, mint egy gyermeket. Csendesen becsukja az ajtót, hogy egyedül maradjanak.

               János, amikor érzi, hogy Mária remegő kezét az ő fejére teszi, térdre esik, és a földre helyezi a kezében tartott dolgokat. Megfogja Mária ruhájának szélét, arcához szorítja, és sóhajtozik:

-- Bocsánat! Bocsánat! Anya, bocsánat!

               Mária, egyenesen állva, nehezen lélegezve, egyik kezét a szívén tartva, a másik oldalánál csüng, szenvedő hangon mondja:

-- Mit kell neked megbocsátanom, szegény fiam? Mit? Neked!

János felemeli arcát, amely olyan, mint egy síró gyermeké, és felkiált:

-- Azt, hogy elhagytam Őt! Hogy elmenekültem! Hogy nem védtem meg! Ó, Mesterem! Mesterem, bocsánat! Meg kellett volna halnom, mielőtt elhagyom! Anyám, Anyám, ki szünteti meg ezt a lelkiismeretfurdalásomat?

-- Békesség, János! Ő megbocsát neked, már megbocsátott. Sose tartja számon eltévelyedésedet. Szeret téged. -- Mária szüneteket tart beszéd közben, mintegy szomorúságával küzdve, kezét János fején tartva.

-- De én még tegnap este sem tudtam megérteni Őt... és aludtam, miközben Ő kérte, hogy erősítsük meg virrasztásunkkal. Egyedül hagytam Jézusomat! És utána elfutottam, amikor az az átkozott jött a bitangokkal...

-- János, ne átkozódj! Ne gyűlölj, János! Bízd az ítéletet az Atyára. Ide hallgass! Hol van Ő most? -- János arccal ismét a földre esik, és még erősebben sír. -- Válaszolj, János! Hol van a Fiam?

-- Anya... én... Anya, Ő... Anya...

-- Tudom, hogy elítélték. Azt kérdem tőled: Hol van ebben a pillanatban?

-- Megtettem minden lehetőt, hogy lásson engem... igyekeztem felkeresni azt, aki hatalmas, hogy irgalmat nyerjek számára, hogy... hogy kevésbé szenvedjen. Nem bántak nagyon rosszul vele...

-- Ne hazudj, János, még irgalomból sem, egy anyának! Nem sikerülne neked. Hasztalan lenne. Én tudom. Tegnap estétől követtem Őt szenvedésében. Te nem láttad. De az én testemet összetörték ugyanazok az ostorok, az én homlokomon vannak a tövisek, éreztem az ütéseket... mindent. De most... nem látom többé. Most nem tudom, hol van az én keresztre ítélt Fiam!... Keresztre!... Keresztre!... Ó, Istenem, adj erőt! Neki látnia kell engem. Nem szabad éreznem az én fájdalmamat addig, amíg ő érzi a sajátját. Amikor azután... mindennek vége lesz, akkor vedd el az életemet, Istenem, ha akarod. Most ne. Érte, ne. Hogy lásson engem. Menjünk, János! Hol van Jézus?

-- Pilátus házától indul el. Ezt a zajt a körülötte levő tömeg kiáltozása okozza. Ó, meg van kötözve, a pretórium lépcsőjénél, várva a keresztre, vagy már megy a Golgota felé.

-- Értesítsd anyádat, János, és a többi asszonyokat! És menjünk! Vedd azt a kelyhet, azt a kenyeret, azokat a kendőket... Tedd őket ide. Vigasztalásomra fognak szolgálni... később... és menjünk!

               János összegyűjti a földön maradt tárgyakat, és kimegy, hogy hívja az asszonyokat. És Mária vár rá, nézve a kendőket, megcsókolva a kelyhet és a kenyeret, és mindent egy állványra tesz. Felveszi köpenyét, arra a fátylát, amit megerősít a nyakánál. Nem sír. De remeg. És nehezen lélegzik, nyitott szájjal. János visszajön, követve a síró asszonyokkal.

-- Leányok! Hallgassatok! Segítsetek engem nem sírni! Menjünk! -- És Jánosra támaszkodik, aki vezeti és támogatja, mintha vak lenne.

(9-317)