Annália anyjánál

  Jézus éjjel felkeresi Anyját, aki Lázár Jeruzsálemi palotájában kapott szállást. Gyengéden bekopogtat ajtaján. Mária halkan megkérdezi:

-- Ki kopog?

-- Én, Mama. Nyisd ki!

               Az ajtó azonnal kinyílik. A nyitott ablakon bevilágító holdsugárban látszik, hogy Mária ágya érintetlen.

-- Nem aludtál még? Késő van!

-- Imádkoztam... Jöjj, Fiam! Ülj le ide, ahol én voltam, és az ablaknál levő székre mutat.

-- Nem tudok itt maradni. Azért jöttem, hogy magammal vigyelek Elízához Ófelbe. Annália meghalt. Még nem tudjátok?

-- Nem. Senki... Mikor, Jézus? -- Bevonulásom után.

-- Bevonulásod után! Tehát a szabadító Angyal voltál számára?! Oly rab volt ő ezen a földön! A boldog! Szeretnék a helyében lenni! Meghalt... természetes halállal? Azt akarom mondani: nem szerencsétlenség következtében?

-- A szeretet öröme okozta halálát. Akkor tudtam meg, amikor már a Templom lépcsőjénél voltam. Jöjj velem, Mama! Mi nem félünk attól, hogy megszentségtelenítjük magunkat azáltal, hogy megvigasztalunk egy anyát, aki karjai között tartja a természetfeletti öröm miatt meghalt leányát... A mi első szüzünket! Azt, aki Názáretbe jött, hozzád, hogy megtaláljon engem, és ezt az örömöt kérje tőlem... Távoli, nyugodt napok.

-- Tegnapelőtt énekelt, mint egy szerelmes fülemüle, és megcsókolt engem, mondván: ,,Boldog vagyok!'' és vágyakozott, hogy mindent megtudjon rólad. Hogyan alakított ki téged Isten? Hogyan választott ki engem? És első szívdobbanásaimat, mint Istennek szentelt szűz... Most megértem... Kész vagyok, Fiam.

               Mária elrendezi már kibontott haját, felveszi fátyolát és palástját. Csendesen kimennek a házból. Az utcák csendesek, elhagyatottak. A hold megvilágítja útjukat. Elérkeznek az Ófel nevű városnegyedbe Annália házához. Be van zárva. Sötét. Csendes. A virágok még ott vannak a lépcsőkön.

Jézus bekopogtat a kapun. Ismét kopogtat. Egy emeleti ablakból kiszól valaki:

-- Ki kopog?

-- Mária és a názáreti Jézus -- válaszolja Mária. -- Ó, jövök!...

               Kisvártatva megjelenik az ajtóban Elíza sírástól megviselt arca, fáradtan az ajtófélfához támaszkodva. Amikor Mária belép kitárt karral, keblére omlik gyenge zokogással, mert a sok sírás elvette hangját.

               Jézus beteszi az ajtót és türelmesen megvárja, hogy Anyja lecsillapítsa a szomorú asszonyt. Az ajtó mellett van egy szoba. Belépnek oda, és Jézus felveszi a földről a mécsest, amit Elíza letett, mielőtt ajtót nyitott nekik.

Úgy látszik, hogy az anya sírása nem tud véget érni. Rekedt sóhajtások közben beszél Máriához. Beszél az anya az Anyához. Jézus egy fal mellett állva hallgat... Elíza nem tudja okát adni ennek a halálnak, amely így történt... Sámuelt, a hűtlen jegyest okolja érte: ,,Az az átkozott törte össze szívét. Ő nem mondta ezt. De biztosan ki tudja, mennyit szenvedett! És amikor örömében felkiáltott, megszakadt a szíve. Átkozott legyen mindörökre!''

-- Nem, kedves. Ne! Ne átkozódj! Nem így van. Isten annyira szerette őt, hogy békét akart adni neki. De mégha Sámuel miatt halt volna is meg -- nem így volt, de egy pillanatra tételezzük fel -- akkor is gondolj örvendetes halálára, és arra, hogy a gonosztett boldog halált szerzett neki.

-- Többé nincs leányom. Meghalt számomra! Meghalt! Te nem tudod, mit jelent elveszteni egy leányt! Kétszer ízleltem meg ezt a fájdalmat. Mert már elsirattam halottként, amikor Fiad meggyógyította. De most... De most... Ő nem tért vissza! Nem volt irgalmas... Én elvesztettem! Elvesztettem! Már a sírban van a gyermekem! Tudod te, mit jelent haldokolni látni egy gyermeket? Tudni, hogy meg kell halnia? Halottnak látni, amikor azt hittem, hogy meggyógyult és erős? Nem tudod. Nem tudsz szólni... Szép volt, mint egy nyíló rózsa, amikor hajnalban feldíszítette magát. Azt a ruhát vette fel, amit menyegzőjére készítettem. Azt akarta, hogy menyasszonyi koszorú díszítse. Utána szétszedte a már kész koszorút, hogy virágait Fiad elé szórja, és énekelt! Énekelt! Hangja betöltötte a házat. Bájos volt, mint a tavasz. Az örömtől csillagokként ragyogtak szemei, gránátalma piros volt az ajka, ragyogtak fehér fogai, és orcája olyan volt, mintha harmatos rózsák díszítették volna. És elfehéredett, mint az éppen kinyílt liliom. És keblemre hajolt, mint egy letört virágszál... Többé egy szót sem szólt! Nem lélegzett! Nem volt színe. Nem nézett. Nyugodt volt, szép, mint Istennek egy angyala, de élettelen. Te nem tudod, te, ki örvendsz Fiad diadalának, és Őt egészségesnek és erősnek tudod, te nem érted meg az én fájdalmamat! Miért nem tért vissza? Miben vétettem ellene, hogy nem hallgatta meg kegyesen imámat?

-- Elíza! Elíza! Ne mondd... Fájdalmad vakká és süketté tesz téged... Elíza, te nem ismered az én szenvedésemet. És nem ismered a mélységes tengert, amellyé válik majd szenvedésem. Te láttad őt nyugodtan és szépen, amint békében megmerevedett. A te karjaid között. Én... Én több mint harminc éve szemlélem gyermekemet, és sima, tiszta testén túl, amelyet szemlélek és simogatok, látom a Fájdalmak emberének sebeit, akivé válik majd Gyermekem. Tudod te, aki azt mondod, hogy én nem tudom, mit jelent kétszer látni a halálba menni egy gyermeket, tudod, mit jelent egy anya számára harminc éven keresztül látni ezt a látomást, és békében maradni? A Fiam! Íme, itt van. Már pirosba öltözött, mintha vérfürdőből jött volna ki. És hamarosan, mielőtt a te leányod arca elsötétülne a sírban, én látni fogom őt ártatlan vérének bíborába öltözve. Abba a vérbe, amelyet én adtam neki. És ha te szívedre szorítottad a leányodat, tudod-e, milyen lesz az én fájdalmam, amikor a Fiamat, mint egy gonosztevőt látom meghalni a fán? Nézd Őt, minden ember Megváltóját! Lélekben és testben. Mert az általa megváltottak teste romlatlan lesz, és boldog az Ő Országában. És nézz engem! Nézd ezt az Anyát, aki most elkíséri és vezeti -- ó, én egy lépéssel sem tartanám vissza -- Fiát az Áldozatra! Én meg tudlak érteni téged, szegény mama. De te értsd meg az én szívemet! Ne gyűlöld Fiamat! Annália nem lett volna képes elviselni Urának haláltusáját. És Ura boldoggá tette őt az ujjongás órájában.

Elíza felhagy a sírással e kinyilatkoztatás hatására. Nézi Máriát, akinek sápadt, vértanú arcát csendesen mossák a könnyek. Nézi Jézust, aki részvéttel tekint rá... és Krisztus lábai elé csúszik, sóhajtozva:

-- De ő meghalt számomra! Számomra meghalt, Uram! Mint egy liliom, egy letört liliom. Rólad azt mondták a költők, hogy te örömödet leled a liliomok között! Ó, valóban, te, aki a liliom--Máriától születtél, gyakran leszállsz a virágok közé, és a piros rózsákból fehér liliomokat csinálsz, és összegyűjtöd azokat, eltávolítva a világból. Miért? Miért, Uram? Nem igazságos, hogy egy anya örvendjen a tőle született rózsának? Miért oltod ki bíborszínüket a liliom halálának hideg fehérjével?

-- A liliomok! Ők lesznek azok jelképei, akik úgy szeretnek engem, amint Anyám szerette Istent. Az isteni Király fehér virágágyai.

-- De mi, anyák, sírni fogunk. Nekünk, anyáknak, jogunk van gyermekeinkre. Miért veszed el őket az életből?

-- Nem így akarom mondani, asszony. Megmaradnak a leányok, de a Királynak szentelve, mint a szüzek Salamon palotáiban. Emlékezz az Énekek énekére... És jegyesek lesznek a szeretettek a földön és az égben.

-- De a gyermekem meghalt! Meghalt! -- és újból sír a gyötrelemtől.

-- Én vagyok a Feltámadás és az Élet. Aki hisz bennem, mégha meghal is, él, és igazán mondom neked, hogy nem hal meg mindörökké. Leányod él. Örökké él, mert hitt az Életben. Az én halálom az ő számára a teljes Élet lesz. Megismerte az örömöt, hogy bennem élt, mielőtt megismerte volna a fájdalmat, hogy látott volna engem megfosztva életemtől. A te fájdalmad vakká és süketté tesz téged. Jól mondta Anyám. De hamarosan azt fogod mondani, amit ma reggel üzentem neked: ,,Valójában az ő halála Isten kegyelme volt.'' Hidd el, asszony! Rettegés vár erre a helyre. És eljön majd a nap, amelyen az anyák, akik hozzád hasonlóan le vannak sújtva, azt mondják majd: ,,Dicséret Istennek, hogy megmentette gyermekeinket ettől az órától.'' És az anyák, akik nem veszítették el gyermekeiket, felkiáltanak az égbe: ,,Istenem, miért nem ölted meg gyermekeinket ez előtt az óra előtt?'' Hidd el nekem, asszony! Higgyél szavaimnak! Ne állítsd fel közted és Annáliád között az igazi válaszfalat: a különböző hitet. Látod? Megtehettem volna, hogy nem jövök el. Te tudod, mennyire gyűlölnek engem. Ne ámítson el egy órának a diadala!... Minden sarok cselvetést rejthet számomra. És eljöttem egyedül, éjjel, hogy megvigasztaljalak, és ezeket mondjam neked. Én részvéttel vagyok egy anya fájdalma iránt. Azért jövök, hogy békét adjak ezekkel a szavakkal lelkednek. Legyen békéd! Békéd!

-- Add meg nekem te, Uram! Én nem vagyok képes rá! Nem tudok békét adni lelkemnek szenvedésemben. De te, aki életet adsz a halottaknak, és egészséget a betegeknek, adj békét egy gyötrődő anyai szívnek!

-- Így legyen, asszony. Béke veled! -- Áldva ráteszi kezét, és csendben imádkozik felette. Mária letérdel Elíza mellé, és egyik karjával átöleli őt.

-- Isten veled, Elíza. Én elmegyek...

-- Nem látunk többé, Uram? Én nem lépek ki a házból sok napon keresztül, és te elmész a húsvéti ünnepek után. Te... még egy kicsit leányom része vagy.., mert Annália... mert Annália benned és érted élt.

Sír. Nyugodtabban, de mennyit sír!

               Jézus nézi őt... Megsimogatja ősz fejét. Azt mondja:

-- Még meglátsz engem.

-- Mikor?

-- Mától számítva nyolc napon belül.

-- És akkor megvigasztalsz engem? Megáldasz, hogy erőt adj nekem?

-- Szívem megáld téged szeretetem teljességével azok iránt, akik szeretnek engem. Jöjj, Anyám!

-- Fiam, ha megengeded, szeretnék még itt maradni ennél az anyánál. A fájdalom olyan, mint egy magas hullám, amely visszatér, miután eltávozott az, aki békét adott... Vissza fogok térni reggel hét előtt. Nem félek attól, hogy egyedül megyek. Tudod. És tudod, hogy egy ellenséges seregen is keresztül mennék azért, hogy megvigasztaljam egy testvéremet.

-- Legyen, amint akarod. Én megyek. Isten veled!

(9-87)