Szombaton reggel, amikor még nem nyomasztó a hőség, a kertben sétálnak föl s alá, Jézus, a tanítványok és a nőtanítványok. Jézus tanít, anélkül, hogy akarná. Ugyanígy tesz Mária is. A tanítványok és nőtanítványok pedig figyelnek két tanítójuk minden szavára.

               Az asszonyok egy csoportban leülnek. Aurea szokott zsámolyán ül Mária lábánál, mintegy lekuporodva, karját térde körül tartva, felemelt tekintettel, Máriára nézve. Olyannak tűnik, mint egy kisleány, aki valami pompás mesét hallgat. De nem meséről van szó, hanem egy szép igazságról. Mária Izrael ősi történeteit beszéli el a tegnap még kis pogány leánynak és a többieknek, akik jóllehet ismerik hazájuk történetét, mégis figyelemmel hallgatják. Mert nagyon kedves dolog hallani Ráchel, Jefte leánya, Anna, Elkána feleségének történetét ezekről az ajkakról.

Júdás, Alfeus fia lassan közeledik hozzájuk, és mosolyogva hallgatja a szavakat. Mária háta mögött áll, aki ezért nem látja őt. De Júdás anyjának mosolygó tekintetére felfigyel, és felfogja, hogy valaki van a háta mögött. Megfordul:

-- Ó, Júdás?! Otthagytad Jézust, hogy egy szegény asszonyt hallgass?

-- Igen. Elhagytalak téged, hogy Jézushoz menjek, mert te voltál elő tanítónőm. De kedves dolog számomra néha elhagyni Őt, hogy hozzád jöjjek, gyermekké válva, mint amikor a te tanítványod voltam. Kérlek, folytasd...

-- Aurea minden szombaton meg akarja kapni jutalmát. És jutalma az, hogy elmondjam neki azt a részt, ami legjobban megragadta őt történetünkből, amit apránként mondok el neki napközben, amíg dolgozunk.

A többiek is odajönnek. Tádé megkérdezi:

-- És mi tetszik neked, leányom?

-- Sok, mondhatnám, minden. De nagyon, nagyon tetszik Ráchel és Anna, Elkána felesége, utána Rut... és utána... ah, a szép Tóbiásnak és fiának története az angyallal, és a jegyesé, aki imádkozik, hogy megszabaduljon...

-- És Mózes nem?

-- Félelmet kelt bennem... Nagyon nagy... És a próféták közül tetszik nekem Dániel, aki megvédi Zsuzsannát. Körülnéz, majd halkan hozzáteszi:

-- Engem is megvédett az én Dánielem -- és Jézusra néz.

-- De Mózes könyvei is szépek!

-- Igen. Amikor arra tanítanak, hogy ne tegyük azt, ami csúf. És ahol a csillagról beszélnek, amely Jákobtól születik majd. Most már tudom a nevét. Előzőleg semmit sem tudtam. És szerencsésebb vagyok ennél a prófétánál, mert látom Őt, éspedig közelről. Ő elmondott nekem mindent, és én is tudom -- fejezi be diadalmasan.

-- És a húsvét nem tetszik neked?

-- Igen... de... mások gyermekei is egy anya gyermekei. Miért kell megölni őket? Én jobban szeretem azt az Istent, aki megment, annál, aki megöl...

-- Igazad van. Mária, nem mondtál el még semmit az Ő születéséről? -- kérdi Jakab, Jézusra mutatva, aki csendben hallgatja őket.

-- Még nem. Azt akarom, hogy előbb jól ismerje a múltat, mielőtt megismerné a jelent. Hogy megértse a jelent, ami a múltban gyökerezik. Amikor megismeri azt, látni fogja, hogy a Sínai félelmetes Istene nem más, mint a komoly szeretet Istene, de mindig a szereteté.

-- Ó, Anya! Mondd el nekem most! Könnyebben megértem a múltat, amikor ismerem a jelent, amely, amennyire máris ismerem, nagyon szép, és félelem nélkül megszeretteti Istent. Szükségem van arra, hogy ne féljek!

-- A leánynak igaza van -- mondj a Jézus. -- Jusson mindig eszetekbe ez az igazság, amikor hirdetitek az evangéliumot. A lelkeknek szükségük van arra, hogy ne féljenek teljes bizalommal Istenhez fordulni. Ezt törekszem én is elérni, főleg akkor, amikor tudatlanságuk vagy bűneik miatt nagyon félnek az emberek Istentől. De Isten mindig jó, az az Isten is, aki lesújtott az egyiptomiakra, és aki félelemmel tölt el téged, Aurea. Látod, amikor megölte a kegyetlen egyiptomiak fiait, irgalmas volt fiaikhoz, mert megakadályozta azt, hogy azok felnővén, ugyanolyan bűnösökké váljanak, mint apjuk. És időt adott a szülőknek is arra, hogy megbánják gonosztetteiket.

Tehát szigorúan jóságos volt. Mindig meg kell tudnunk különböztetni az igazi jóságot attól, ami csak elkényeztetés a nevelésben. Akkor is, amikor én kicsiny voltam, sok kisdedet megöltek anyjuk keblén. És a világ elborzadva kiáltott fel. De amikor a Templom nem lesz többé az egyesek vagy az egész emberiség számára, megértitek majd, milyen szerencsések, áldottak voltak Izraelben azok, akiket gyermekkorukban megöltek, és így megmentettek a sokkal nagyobb vétektől, hogy bűntársak legyenek az Üdvözítő halálában.

-- Jézus! -- kiált fel Mária, Alfeus felesége, elrettenve felugorva, és úgy nézve körül, mintha attól félne, hogy az istengyilkosok előlépnek a sövény és a kert fái mögül. -- Jézus! -- ismétli, fájdalommal nézve rá.

-- És miért? Nem ismered talán többé az Írásokat, hogy annyira elképeszt az, amit mondok? -- kérdezi tőle Jézus.

-- De... De lehetetlen... Nem szabad megengedned. Anyád...

-- Ő Megváltó, mint én, és tudja. Nézz reá! És kövesd!

               Mária valóban komoly, királynői sápadtságában, ami nagyon mély. És mozdulatlan. Kezei ölében imára kulcsolva, arca felfelé néz, a távolba meredő tekintettel...

               Mária, Alfeus felesége nézi őt. Utána ismét Jézushoz fordul:

-- De nem szabad ezt a rettenetes jövőt neki mondanod! Tőrt döfsz vele a szívébe!

-- Harminckét éve szívében van ez a tőr.

-- Neeem! Lehetetlen! Mária mindig oly nyugodt... Mária...

-- Higgyél neki, ha nem hiszed, amit mondok.

-- Igen, megkérdem őt! Igaz ez, Mária? Te tudod?

               Mária üres hangon, de határozottan mondja:

-- Igaz. Ő negyvennapos volt, és egy szent mondta nekem. De előzőleg is... Ó, amikor az angyal megmondta nekem, hogy szűznek maradva Fiat foganok, és hogy isteni fogantatásánál fogva Isten Fiának nevezik, és valóban az lesz, amikor ezt mondta nekem, és azt, hogy Erzsébet magtalan méhében az Örökkévaló csodája egy gyümölcsöt alakított ki, nem kellett erőltetnem, hogy visszaemlékezzem Izajás szavaira: ,,Íme, a Szűz fiat fogan, akit Emmánuelnek neveznek.''

Az egész, egész Izajás? És az, ahol az Előfutárról beszél... És ahol a fájdalmak Férfiáról beszél, aki vörös, vörös a vértől, felismerhetetlen... mint egy leprás... a bűneink miatt... Attól kezdve a tőr a szívemben van, és mindez még jobban beledöfte: az angyalok éneke és Simeon szavai, a napkeleti királyok jövetele, és minden, minden...

-- De miféle más minden, Máriám? Jézus diadalmaskodik, Jézus csodákat tesz, Jézust mind többen követik. Ez talán nem igaz? -- kérdezi Mária, Alfeus felesége.

               És Mária, még mindig ugyanabban a testtartásban válaszol minden kérdésre:

-- Igen, igen, igen -- mondja szomorúság nélkül, öröm nélkül, csak nyugodtan, beleegyezve, hogy így van...

-- És akkor? Miféle más minden mélyíti el a tőrt a szívedben?

-- Ó, minden...

-- És ilyen nyugodt vagy? Ilyen békés? Mindig ugyanilyen, amióta harminchárom évvel ezelőtt jegyesként idejöttél, amire úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna... De hogyan tudod így elviselni? Én, én belebolondulnék... Én... nem tudom, mit tennék... Én... De nem! Lehetetlen, hogy egy anya tudja mindezt, és nyugodt maradjon!

-- Mielőtt Anya lennék, Isten leánya és szolgálója vagyok... Miben találom nyugalmamat? Isten akaratának teljesítésében. Honnan jön a békém? Ennek az akaratnak a megtevéséből. Ha egy ember akaratát kellene teljesítenem, megzavarodhatnék, mert egy ember, mégha a legbölcsebb is, mindig akarhat tévesen valamit. De Isten akarata! Ha Ő azt akarta, hogy Krisztusának Anyjává legyek, talán azt kell gondolnom, hogy ez kegyetlenség, és emiatt a gondolat miatt el kell veszítenem a nyugalmamat? A gondolatnak, hogy az, ami a Megváltás lesz az Ő számára, és az én számomra, az én számomra is, zavart kellene keltenie lelkemben, hogy miként élem túl azt az órát? Ó, rettenetes lesz... -- és Mária akaratlanul összerezzen, mintha hirtelen végigfutna rajta a hideg, és összekulcsolja kezeit, hogy meggátolja azok remegését, vagy hogy még buzgóbban imádkozzon. Miközben arca még sápadtabbá válik, lehunyja szemét aggodalmában. De egy mély sóhajtás után ismét megerősödik a hangja, és kijelenti: -- De Ő, aki azt akarta, hogy teljesítsem akaratát, és akit bizalommal teljes szeretettel szolgálok, segíteni fog engem abban az órában. Engem és Őt... Mert az Atya nem kívánhat olyat az embertől, ami meghaladja az erejét... és segít... mindig... És segíteni fog minket, Fiamat... minket... Ő segíteni fog minket... És neki végtelen eszközei vannak arra, hogy megsegítsen minket, amint arra csak Ő képes.

-- Igen, Anyám. A Szeretet segíteni fog minket, és a szeretetben mi segíteni fogjuk egymást. És a szeretetben megváltunk.

               Jézus Anyja mellé megy, és kezét a vállára teszi. Ő reá emeli tekintetét, az ő szép és egészséges Jézusára, akinek az lesz a sorsa, hogy a kínzás eltorzítja, ezernyi sebbel megölik. És azt mondja:

-- A szeretetben és a szenvedésben... Igen. És együtt... Senki se beszél többet... A Golgota tragédiájának két jövendő főszereplője körül az apostolok és a nőtanítványok gondolatba merült szobroknak látszanak...

               Aurea kővé meredve ül zsámolyán... De ő tér először magához, és anélkül, hogy felállna, térdre ereszkedik Mária előtt. Átöleli őt térdénél, fejét ölébe hajtja és mondja:

-- Mindez értem is! Mennyibe kerülök, és mennyire szeretlek titeket azért, amibe nektek kerülök! Ó, Istenem Anyja, áldj meg engem, hogy ne hiába kerüljek nektek ennyibe...

-- Igen, leányom. Ne félj! Isten téged is segíteni fog, ha mindig elfogadod az Ő akaratát. -- Megsimogatja a haját és az arcát, és érzi, hogy az könnyes a sírástól. -- Ne sírj! Először Krisztus fájdalmas sorsát ismerted meg, az ő emberi küldetésének végét. Nem lenne igazságos, hogy miután ezt megismerted, ne ismernéd meg az első órát, amikor a világra jött. Ide figyelj... Mindenkinek tetszeni fog, hogy kilépjen a keserű szemlélődésből, amely sötét, visszaemlékezve az édes órára, amely teljesen fényes, énektől hangzik, hozsannázástól, az Ő születésének órájára... Halljad!

És Mária elmondja, miért ment Júda Betlehemébe, a városba, amelyről előre megjövendölték, hogy a Megváltó születésének helye lesz. Kedvesen elmondja Krisztus születésének éjszakáját.

(6-964)