A szomorúak vigasztalója - 1. rész

Már esteledik, mire Betszúrhoz érnek. Amint a pásztorok meglátják őket, eléjük sietnek. De amikor Illés észreveszi, hogy Mária is ott van, csodálkozásában égnek emeli karját, és megáll, nem mer hinni a szemének.

-- Béke veled, Illés! Valóban én vagyok. Jeruzsálemben nem találkozhattunk, de most látjuk egymást! -- mondja Mária kedvesen.

-- Ó, Anya, Anya!... -- Illés nem tud mást mondani, de végül megtalálja a szavakat: -- Íme, most ülöm meg húsvétomat. Ugyanaz, és még jobb.

-- Igen, Illés. Jó vásárt csináltunk. Leölhetünk egy bárányt. Ó, legyetek vendégek szegényes asztalunkhoz!... -- kéri Lévi és József.

-- Ezen az estén fáradtak vagyunk. Holnap. Ide hallgassatok! Ismertek egy bizonyos Elízát, Ábrahámnak, Sámuel fiának feleségét?

-- Igen. Házában van Betszúrban. Ábrahám azonban meghalt, és a múlt évben meghaltak a fiai is. Az első néhány órás betegség után. Senki sem tudja, mibe halt bele. A másik lassan ment el, és semmi sem tudta megállítani betegségét. Mi adtunk neki friss kecsketejet, mert az orvosok azt mondták, az a jó betegnek. Sokat ivott belőle, minden pásztortól vett az anyja, mert felkeresett minden kecskét, hogy tejet kapjon, de semmit sem használt. Amikor ismét visszatértünk ide, a fiatalember már semmit sem tudott enni. Amikor pedig Ádar hónapjában ismét visszatértünk, már két hónapja halott volt.

-- Szegény barátnőm! Jó volt hozzám a Templomban... távoli rokonom volt... Jó volt... Férjhez ment Ábrahámhoz, akinek már gyermekkorában odaígérték, és emlékszem arra, amikor eljött, hogy felajánlja elsőszülöttjét az Úrnak. Hívott engem, és hosszasan elbeszélgettünk... És most egyedül van... Ó, oda kell sietnem, hogy megvigasztaljam! Ti maradjatok itt! Csak Illés jöjjön velem, de egyedül lépek be hozzá. A fájdalom megkívánja, hogy tiszteletben tartsák...

-- Még én se mehetek veled, Anyám?

-- Te mindig. De a többiek... Még te se, kicsikém. Fájdalmas lenne számodra. Jöjj, jöjj, Jézus!

-- Várjatok ránk a város terén. Keressetek hajlékot az éjszakára. Isten veletek! -- rendelkezik Jézus a többieknek.

               Illés, Jézus és az Anya megy csak a nagy házhoz, ami teljesen be van zárva, és csendes. A pásztor bezörget rajta botjával. Egy szolgálóleány kinéz a kis ablakon, és megkérdezi, ki az. Mária előre lép, és bejelenti:

-- Mária, Joákim leánya és az ő Fia, Názáretből. Mondd meg úrnődnek.

-- Hasztalan. Nem akar senkit sem látni. Meg fog halni a sírástól.

-- Próbáld meg!

-- Nem. Tudom, hogyan dob ki engem, ha megpróbálom másra terelni a figyelmét. Nem akar senkit, senkit sem akar látni, senkivel sem akar beszélni. Csak fia emlékével beszél.

-- Menj, asszony! Megparancsolom! Mondd neki: ,,Itt van a kis Mária Názáretből, aki a Templomban a te leányod volt.'' Meglátod, hogy látni akar engem.

               Az asszony elmegy, a fejét csóválva. Mária megmagyarázza Fiának és a pásztornak:

-- Elíza sokkal idősebb nálam. A Templomban várta be jegyesének visszatérését, aki Egyiptomba ment örökségi ügyét elintézni, azért az ő szokásos kornál tovább a Templomban maradt. Mintegy tíz évvel idősebb nálam. A tanítónők a kicsiket a legidősebbeknek adták, hogy vigyázzanak rájuk... és ő volt az én társnőm. Jó volt, és... Íme az asszony...

               Valóban, a kis szolgálóleány csodálkozva fut oda, és tágra nyitja az ajtót:

-- Jöjj be! Jöjj be! -mondja. És csendesen hozzáteszi: -- Áldott vagy te, aki elérted, hogy kilép abból a szobából.

               Illés elbúcsúzik, és Mária belép a Fiával.

-- De ez a férfi, igazán... Irgalmas Isten! Olyan idős, mint Lévi volt...

-- Engedd őt belépni! A Fiam, és ő jobban megvigasztalja mint én.

               Az asszony vállat von, és előttük megy a hosszú előszobán keresztül, a szép, de szomorú házban. Minden tiszta, de minden halottnak látszik...

               Egy magas nő, aki azonban meghajolva jár sötét ruhájában, jön előre a félhomályból.

-- Elíza! Kedves! Mária vagyok! -- mondja Mária, elébe futva és átölelve őt.

-- Mária? Te... Azt hittem, te is meghaltál. Azt mondták nekem... mikor? Nem tudom többé... Egy űr tátong itt a fejemben... Azt mondták nekem, hogy meghaltál, sok anyával együtt a bölcsek jövetele után. De ki mondta nekem, hogy te voltál az Üdvözítő Anyja?

-- Talán a pásztorok...

-- Ó, a pásztorok! -- Az asszony aggodalmas sírásban tör ki. -- Ne mondd ki ezt a szót! Emlékeztet engem utolsó reményemre Lévi életéért.... Mégis... igen... egy pásztor beszélt nekem az Üdvözítőről, és én megöltem a fiamat azáltal, hogy oda vittem, ahol mondták, hogy a Messiás volt, a Jordán mellé. De senki sem volt ott... és fiam visszatért, épp idejében ahhoz, hogy meghaljon... A fáradalom, a hideg... én öltem meg őt... De nem akartam gyilkosává lenni. Azt mondták nekem, hogy a Messiás meggyógyította a betegeket... és azért tettem. Most a fiam vádol engem, hogy megöltem őt...

-- Nem, Elíza! Te gondolod ezt. Ide figyelj! Én hiszem, hogy a fiad fogta meg a kezemet, és mondta: ,,Jöjj kedves anyámhoz! Vidd hozzá az Üdvözítőt! Nekem jobb dolgom van itt, mint a földön volt. Ő azonban egyedül érzi magát sírása közben, és nem tudja meghallani a szavakat, amelyeket én suttogok neki csókjaim közepette. Szegény mama olyan, mintha az ördög szállta volna meg, aki csüggedésbe akarja hajszolni őt, mert azt akarja, hogy mi sose találkozzunk. Míg, ha ő beletörődne, és hinné, hogy Isten mindent jó célból csinál, akkor örökre egyesülnénk, atyámmal és a testvéremmel. Jézus megteheti ezt.'' És én eljöttem... Ővele... Nem akarod látni?...

Míg Mária beszélt, karjai között tartotta a szerencsétlent, csókolgatta ősz haját, oly kedvesen, amire egyedül csak ő képes.

-- Ó, ha igaz lenne! De akkor miért nem Dániel ment előbb hozzád, megmondani, hogy jöjj előbb?... De ki mondta nekem, hogy már régen meghaltál? Nem emlékszem rá... nem emlékszem... Talán ezért vártam oly sokáig arra, hogy a Messiáshoz menjek. De azt mondták, hogy ő meghalt, te is, mindenki Betlehemben...

-- Ne törd a fejedet azon, ki mondta! Jöjj, nézd, itt van a Fiam! Jöjj hozzá! Tedd megelégedetté gyermekedet és Máriádat. Tudod, hogy szenvednek, mert látnak így szenvedni? -- és Jézus felé vezeti őt, aki egy sötét sarokban várt, és csak most jön előre egy lámpa alá, amelyet a szolgálóleány tett fel egy magas szekrényre.

A szegény anya felemeli a fejét... Jézus feléje nyújtja kezét, szeretetteljes hívásként. A szerencsétlen küszködik egy kissé, utána ő is a kezét nyújtja, és végül megnyugszik Jézus keblén, sóhajtozva:

-- Mondd nekem, mondd nekem, hogy nem vagyok hibás Lévi halálában! Mondd nekem, hogy ők nem vesztek el örökre! Mondd nekem, hogy hamarosan velük leszek!...

-- Igen, igen. Ide hallgass! Ők most ujjonganak örömükben azért, mert te az én karomban vagy. Hamarosan elmegyek hozzájuk, és akkor mit mondjak nekik? Azt, hogy te nem nyugszol bele az Úr akaratába? Ezt kell mondanom? Izrael asszonya, Dávid asszonya, akik oly erősek, oly bölcsek voltak, méltatlan utódjukat lássák benned? Nem. Te szenvedsz, de azért, mert egyedül szenvedsz. Csak szenvedésed van veled, és te vele. Nem tudod elviselni magadat. Nincsenek többé előtted azok a reményteljes szavak, amelyek a halottakra vonatkoznak? ,,Kinyitom sírjaitokat, és kihozlak benneteket sírjaitokból, és elvezetlek benneteket Izrael földjére. Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor kinyitom a sírjaitokat, és kihozlak benneteket sírjaitokból. Belétek oltom lelketeket, és életre keltek.'' (Ez 37,12-14) Izrael földje azok számára, akik igazak módjára az Úrban aludtak el, Isten Országa. Én megnyitom azt, és azoknak adom, akik várakoznak rá.

-- Dánielemnek is? Lévimnek is? Annyira irtózott a haláltól! Nem tudta elgondolni, hogy távol legyen a mamájától. Ezért meg akartam halni, hogy mellette legyek a sírban...

-- De ők nincsenek ott élő részükkel. Ott csak a megholt dolgok vannak, amelyek nem képesek hallani téged. Ők a várakozás helyén vannak...

-- Igazán van ilyen hely? Ó, ne ütközzél meg rajtam! Az én emlékezetem elment a sírás miatt. Fejem tele van a sírás zajával és fiaim hörgésével. Ilyen hörgéssel! Milyen hörgéssel!... Agyam megbomlott. Nincs benne semmi, csak ez a hörgés...

-- És én beléje helyeztem az élet szavait. Beléje elvetem az Életet, mert én vagyok az Élet ott, ahol a halál zakatol. Emlékezzél vissza a nagy Makkabeus Júdásra, aki áldozatot akart bemutatni a halottakért, helyesen gondolkozva, hogy azok fel fognak támadni, és megfelelő áldozatokkal meg kell gyorsítani számukra a béke elérését. Ha Makkabeus Júdás nem lett volna biztos a feltámadásról, imádkozott volna talán a halottakért? Ő azonban, amint meg van írva, arra gondolt, hogy nagy jutalomban részesülnek azok, akik jámborul haltak meg, mint ahogy bizonyára a te fiaid tették... Látod, hogy igazat adsz nekem? Akkor hát ne csüggedj el, hanem szentül imádkozzál halottaidért, hogy megsemmisüljenek bűneik, mielőtt én elmegyek hozzájuk. Akkor egy pillanatnyi várakozás nélkül az égbe jönnek velem. Mert én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, és vezetek, és az Igazat mondom, és Életet adok annak, aki hisz az én Igazságomban és követ engem. Mondd nekem, fiaid hittek a Messiás eljövetelében?

-- Biztosan, Uram. Tőlem tanulták meg, hogy higgyenek benne.

-- És Lévi hitte, hogy meggyógyulhat az én akaratom által?

-- Igen, Uram. Reméltünk tebenned, de... nem segített... és ő meghalt, lehangoltan, miután annyira remélt... -- Az asszony ismét sírni kezd, nyugodtabban, de még lehangoltabban, jóllehet nem oly erőteljesen, mint az előbb.

-- Ne mondd, hogy nem segített. Aki hisz bennem, mégha meghal is, örökké élni fog... Leszáll az est, asszony. Én csatlakozom apostolaimhoz. Itthagyom neked Anyámat...

-- Ó, maradj itt te is... Attól félek, hogy ha te elmész, ismét hatalmába kerít engem az a gyötrelem... Éppenhogy elkezdődött lecsillapodni a vihar a te szavaid hallatára...

-- Ne félj! Mária veled van. Holnap újból eljövök. Valamit mondanom kell a pásztoroknak. Megmondhatom nekik, hogy a házad közelébe jöhetnek?

-- Ó, igen. Ide jöttek a múlt évben is, a fiamért... A ház mögött van egy kert, és a végén egy nagy udvar. Oda mehetnek, amint akkor tették, hogy együtt tartsák a nyájat...

-- Rendben van. Eljövök. Légy jó! Emlékezz vissza arra, hogy rád bízták Máriát a Templomban. Én pedig téged bízlak őrá ezen az éjjelen.

-- Igen, légy nyugodt. Gondoskodom róla... Gondolnom kell a vacsorájára, nyugvóhelyére... Mily régóta nem gondoltam ezekre a dolgokra! Mária, akarsz az én szobámban aludni, mint Lévi tette betegsége alatt? Én fiam ágyában, te az enyémben. És úgy fog tűnni nekem, hogy ismét hallom az ő könnyed lélegzését... Mindig a kezemet fogta...

-- Igen, Elíza. És előbb elbeszélgethetünk sok mindenről.

-- Nem. Fáradt vagy. Aludnod kell!

-- Neked is...

-- Ó, én! Nem alszom már hónapok óta... Sírok... sírok... Nem tudok mást tenni...

-- Ehelyett ma este imádkozunk, utána lefekszünk és te aludni fogsz... Mi ketten is kéz a kézben fogunk aludni. Menj csak, Fiam, és imádkozz értünk!...

-- Megáldalak titeket. Béke veletek és ezzel a házzal!

               És Jézus elmegy a szolgálóleánnyal, aki elképedve csak azt tudja ismételgetni:

-- Milyen csoda, Uram! Milyen csoda! Oly sok hónap után beszélt, gondolkodott... Nagy dolog!... Azt mondták, hogy őrültként fog meghalni... És ez fáj nekem, mert jó asszony.

-- Igen, jó, és azért Isten segíti őt, Isten veled, asszony! Béke veled is!

               Jézus elmegy a sötétedő úton.

(3-476)  

Elíza megváltozásának híre gyorsan elterjed a városban. Az emberek látni szeretnék őt. Jézus azonban visszatartja őket azzal, hogy ez ártana további gyógyulásának. Majd nemsokára megláthatják. A pásztorokat is figyelmezteti, hogy csendben foglalják el a rendelkezésükre bocsátott hátsó udvart.

               A szolgálóleány ismételt hajlongások közepette bocsátja be Jézust.

-- Hol van az úrnőd?

-- Anyáddal..., és képzeld el, lement a kertbe! Nagy dolog! Nagy dolog! És tegnap este lejött az ebédlőbe... Sírt, de meg van változva. Szerettem volna, ha táplálékot is vesz magához a szokásos tejen kívül, de nem volt vele sikerem!

-- Majd eljön ennek is az ideje. Ne erőltesd! Légy türelmes úrnőd iránti szereteteddel is.

-- Igen, Üdvözítő. Mindent úgy teszek, amint mondod.

               Elkíséri Jézust a nagy kertben, amely tele van gyümölcsfákkal és virágokkal. De ha a fák gondoskodtak is magukról, kihajtottak leveleik, virágoztak, és növekszenek rajtuk a gyümölcsök, a szegény virágok, amelyeket már több mint egy éve nem gondoztak, elbokrosodtak és az erősebb virágok elfojtották a gyengébbeket. A virágágyak, ösvények mind be vannak nőve. Csak a kert végében van egy kis rend, ahol a szolgálóleány zöldségeket ültetett a saját használatára.

Mária Elízával egy nagyon összekuszált növésű lugas alatt van. Jézus megáll, és nézi fiatal Anyját, aki finom művészettel irányítja Elíza gondolatait, amelyek már ugyancsak különböznek a tegnapi lehangolt gondolatoktól.

               A szolgálóleány odamegy az úrnőhöz, és azt mondja neki:

-- Megjött az Üdvözítő.

               Az asszonyok megfordulnak és feléje mennek, egyikük kedves mosolyával, a másik fáradt és réveteg tekintetével.

-- Béke veletek! Szép ez a kert...

-- Szép volt... -- mondja Elíza.

-- A föld termékeny. Nézd, milyen sok szép gyümölcs érik! És mennyi virág van ezen a rózsabokron! És ott? Liliomok?

-- Igen, egy víztartály körül, ahol sokat játszottak gyermekeim. De akkor rendezett volt... Most minden tönkrement itt. Többé nem látszik gyermekeim kertjének.

-- Néhány nap alatt olyanná válik, mint volt. Én majd segítek neked. Igaz, Jézus? Itthagysz engem néhány napig Elízával? Oly sok tennivalónk van...

-- Mindazt, amit te akarsz, én is akarom.

-- Köszönöm -- mondja halkan Elíza, Jézusra tekintve.

               Jézus megsimogatja ősz fejét, aztán elbúcsúzik tőle, hogy a pásztorokhoz menjen. Az asszonyok a kertben maradnak, de kissé később, amikor Elíza meghallja Jézus hangját, aki a pásztorokat üdvözli, mintha ellenállhatatlan erő vonzaná, lassan odamegy a nagyon magas sövényhez, amelynek másik oldalán van az udvar. Jézus a három pásztorhoz beszél. Közel áll a sövényhez, előtte az apostolok és Betszúr néhány lakosa, akik követték őket. A két Mária, a gyermekkel együtt egy sarokban ül.

Jézus azt mondja:

-- Szerződés köt titeket, vagy bármely időben szabaddá tehetitek magatokat munkátoktól?

-- Íme, igazán szabad szolgák vagyunk. De nem lenne szép azonnal otthagyni a nyájat, amikor annyira rászorul gondozásunkra, és amikor nehéz pásztorokat találni.

-- Nem szép. De nem kell azonnal elhagynotok. Idejében szólok majd nektek, hogy igazságos módon gondoskodhassatok a nyájról. Azt akarom, hogy szabadok legyetek, és így csatlakozhassatok tanítványaimhoz és segíthessetek engem...

-- Ó, Mester! -- A három elragadtatásba esik az örömtől. -- De képesek leszünk erre? -- kérdik utána.

-- Nem kételkedem benne. Akkor rendben van. Amint megtehetitek, csatlakozzatok Izsákhoz!

-- Igen, Mester.

-- Menjetek most a többiek közé! Szólok néhány szót az emberekhez.

               Miután a pásztorok odébb mennek, a tömeg felé fordul.

-- Béke veletek! Tegnap hallottam beszélni két nagyon szerencsétlent. Az egyik életének hajnalán van, a másik estelén. Két lélek, akik sírtak lehangoltságukban. Szívemben együtt sírtam velük, látva, mennyi fájdalom van a földön, amit csak Isten tud megszüntetni. Isten! Isten helyes ismerete, az ő nagy, végtelen jóságában, állandó jelenlétében, ígéreteiben. Láttam, miként gyötörheti az egyik ember a másikat, és miként sodorhatja bele a halál a lehangoltságba, amelynek fájdalmát a sátán igyekszik növelni, hogy tönkretegye. Akkor azt mondtam magamban: ,,Isten gyermekeinek nem szabad szenvedniük ezektől a gyötrelmektől. Ismertessük meg Istent azzal, aki nem ismeri, újítsuk fel ismeretét abban, aki elfelejtette a fájdalom viharában.'' De azt is látom, hogy egyedül nem vagyok elég arra, hogy kielégítsem testvéreim végtelen szükségleteit. És elhatároztam, hogy meghívok sokakat, mind nagyobb számban, hogy mindazok, akik rászorulnak Isten ismeretének vigaszára, részesülhessenek benne.

Ez a tizenkettő az első csoport. Mintegy másaimként képesek arra, hogy hozzám vezessék mindazokat, akik meggörnyednek a fájdalom túl nagy súlya alatt, és így vigaszban részesüljenek. Igazán mondom nektek: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, megosztom fájdalmatokat, és békét adok nektek. Jöjjetek apostolaimon keresztül, tanítványaimon és nőtanítványaimon keresztül, akiknek száma mindennap új önkéntesekkel gyarapodik. Vigaszt találtok fájdalmaitokban, társakat egyedüllétetekben, testvéri szeretetet, amely elfeledteti veletek a világ gyűlöletét. Mindenekfelett megtaláljátok a legnagyobb vigasztalót, a legtökéletesebb társat, Isten szeretetét. Többé semmiben sem fogtok kételkedni. Többé nem mondjátok: ,,Számomra mindennek vége lett!'', hanem azt mondjátok: ,,Számomra minden megkezdődött a természetfeletti világban, amelyben nincs távolság, nincs egymástól elszakadás'', amelyben az árva gyermekek ismét egyesülnek szüleikkel Ábrahám kebelében, és az atyák, az anyák, a jegyesek és az özvegyek újra megtalálják elveszett gyermekeiket és elveszett társukat.