Annália, a szűz

Jézus Péterrel, Andrással és Jánossal bekopog a názáreti ház ajtaján. Mamája azonnal kinyitja, és amikor meglátja Jézusát, mosolyra derül az arca.

-- Jó, hogy visszatértél, Fiam! Tegnap óta nálam van egy tiszta galamb, aki rád vár. Messziről jött. És aki elkísérte, nem tudott tovább itt maradni. Mivel tanácsot akart kérni, én adtam neki annyira, amennyire tudtam. De Fiam, egyedül csak te vagy a Bölcsesség. A többieket is szívesen látom. Jöjjetek, és egyetek valamit!

-- Igen, maradjatok itt! Azonnal megyek ahhoz a leányhoz, aki engem vár.

               Különböző módon, mindhárman kíváncsiak. Péter széttekint, és nagyon szeretne átlátni még a falon is. János Mária mosolyából akarja kiolvasni az ismeretlen nevét. András, aki nagyon elpirult, Jézus pillantását keresi, és egy néma kérés remeg az ajkán és a tekintetében.

Jézus azonban nem törődik egyikükkel sem. Míg a három elhatározza, hogy a konyhába megy, ahol Mária enni ad nekik, és ahol megmelegedhetnek a tűznél, Jézus felemeli a függönyt, amely elrejti a kertbe vezető nyílást, és kimegy. A szelíd napsugár még légiesebbé és valószínűtlenebbekké teszi a kert mandulafájának virágba borult ágait. Ez az első kivirágzott fa, amely jelzi a tavasz megérkezését.

               Jézus, mellén összefont kézzel, mosolyogva áll a napsugárban. A virágágy tiszta, rendezett, kedves, a tökéletes szüzességet leheli.

-- Fiam, jöjj a szobámba! Oda vezetem, mert amikor meghallotta az emberek hangját, elmenekült a kert végébe.

Jézus belép anyjának szobájába, amely mindig tiszta, a ház legtisztább szobája, amely hallotta az angyallal való beszélgetést, és amelyből még a kertnél is jobban kiárad a szüzesség lényege, az angyali, a szent, és a főangyalé, aki abban tisztelte Királynőjét. Mintha csak tegnap történt volna, s nem is harminc éve. Ma is olyan minden a szobában, mint akkor volt. Még a vázában virágzó mandulaág sem hiányzik.

               Az ajtó függönyét Mária gyengéden félrevonja. Jézus, aki háttal állt az ajtónak, megfordul.

-- Íme, Fiam. Hozzád vezetem. Egy bárányka. Te légy a Pásztora.

Mária egy fiatal, barnahajú leányt fog a kezénél. A leány erősen elpirul Jézus előtt. Mária kedvesen visszavonul.

-- Béke veled, leány!

-- Béke... Uram...

               A leányon nagyon erőt vesznek érzelmei, nem tud szóhoz jutni, letérdel, fejét a föld felé hajtva.

-- Kelj fel! Mit kívánsz tőlem? Ne félj!...

-- Nem félek... de... most, hogy előtted vagyok... miután annyira vágytam erre... mindazt, ami könnyűnek tűnt előttem, amit meg kell mondanom neked... többé nem tudom kifejezni... többé nem tűnik annak... Ostoba vagyok... bocsáss meg, Uram!

-- Valami kegyet kérsz a föld számára? Csodára van szükséged? Lelkeket akarsz megtéríteni? Nem? Akkor mit kívánsz? Rajta, beszélj! Oly bátor voltál, és most elhagyott a bátorságod? Nem tudod, hogy én az vagyok, aki erőssé tesz? Igen? Tudod? Akkor rajta, beszélj, úgy, mintha atyád volnék. Fiatal vagy, hány éves?

-- Tizenhat, Uram.

-- Honnan jössz?

-- Jeruzsálemből.

-- Mi a neved?

-- Annalia...

-- Nagymamámnak kedves neve, és Izrael oly sok asszonyáé. Hogy csak egyet említsek közülük, Jákobnak azt a jó, hűséges, szeretetteljes és szelíd feleségét. (Lia vö. Ter 29,1-30,24) Szerencsés név. Példaadó jegyes és anya leszel. Nem? Rázod a fejedet? Sírsz? Talán visszautasított valaki? Az sem? Meghalt a neked ígért férfi? Még nem választottak ki?

A leány csak a fejét rázza. Jézus hozzálép, megsimogatja, és kényszeríti arra, hogy felemelje a fejét és reá nézzen... Jézus mosolya legyőzi a leány izgalmát. Felbátorodik:

-- Uram, a te jóvoltodból én jegyes lennék és boldog. Nem ismersz fel engem, Uram? Én vagyok a tüdőbajos, a haldokló jegyes, akit te meggyógyítottál a te Jánosod kérésére... A te kegyelmed után... nekem más testem van: egészséges ahelyett, ami előzőleg volt, amely haldoklott; és más lelkem van... Nem tudom. Többé nem érzem magamat magamnak. Az öröm, hogy meggyógyultam, a biztosság, hogy jegyessé lehetek, csak az első órákban tartott. Pedig azelőtt amiatt sírtam, hogy meg kell halnom, nem lehetek jegyes. És utána...

A leány mind őszintébben beszél, ismét megtalálja a szavakat és a gondolatokat, amelyeket elvesztett zavarában, hogy egyedül van a Mesterrel...

-- És utána éreztem, hogy nem szabad önzőnek lennem, csak arra gondolnom: ,,Most boldog leszek'', hanem valami többre kell gondolnom, és hozzád kell jönnöm, és Istenhez, a te Atyádhoz és az enyémhez. Valami azt mondta nekem, hogy kegyelmet találok. Sokat gondolkoztam rajta, és amikor a következő szombaton találkoztam jegyesemmel, azt mondtam neki: ,,Idehallgass, Sámuel! Ha nem történt volna csoda, néhány hónapon belül meghaltam volna, és örökre elvesztettél volna. Most áldozatot akarok hozni Istennek, én veled együtt, hogy kifejezzem Istennek: dicsérem őt és hálás vagyok neki.'' És Sámuel azonnal azt mondta nekem, mert szeret engem: ,,Menjünk együtt a Templomba, és ajánljuk fel az áldozatot.'' De én nem ezt akartam. Szegény vagyok, és egyszerű ember, Uram. Keveset tudok, és még kevesebbet birtokolok. De beteg mellemre helyezett kezeden keresztül kiáradt valami nemcsak tönkrement tüdőmbe, hanem a szívem mélyébe. A tüdőbe egészség, a szívbe bölcsesség. És felfogtam, hogy egy bárány feláldozása nem a lelkem által kívánt áldozat... lelkem téged szeretett.

A leány elhallgat, elpirulva, ez után a vallomás után.

-- Folytasd félelem nélkül! Mit akart a lelked?

-- Hozzád méltó dolgot áldozni fel neked, Isten Fia! És ... és akkor... és akkor azt gondoltam, hogy annak lelki dolognak kell lennie, olyannak, ami Istentől van, azaz a házasságra való várakozásomat kell feláldoznom irántad való szeretetből, Üdvözítőm! Nagy öröm a házasság, tudod? Nagy dolog, amikor szeretjük egymást! Egy vágy, egy sóvárgás, hogy teljesítsük! De többé nem voltam az, aki néhány nappal azelőtt voltam. Nem akartam többé ezt, mint legszebb dolgot. Megmondtam ezt Sámuelnek, és ő megértett engem. Ő is Istennek akarta szentelni magát egy évig, megkezdve azon a napon, amely menyegzőnk napja lett volna. Elindult megkeresni téged, hogy szeresse és megismerje azt, aki meggyógyította jegyesét. Sok hónap után megtalált téged azon a helyen, ahová visszavonultál. Én is odamentem... és szavaid befejezték szívem átváltozását. Most többé nem elég számomra az, amit először megfogadtam. Mint az a mandulafa ott kint, amely a mind melegebbé váló napsugár hatására újjászületett, miután hónapokon keresztül halott volt, és kivirágzott, és utána kihajtanak a levelei, és gyümölcsöket hoz, úgy én is mindinkább előrehaladtam a bölcsességben, megismerve, mi a jobb. Amikor utoljára akartalak ott felkeresni, már nem voltál ott. Ekkor már biztos voltam abban, hogy mit akarok. Hónapokon keresztül gondolkoztam ezen. Elűztek téged. Nagyon sokat sírtam és imádkoztam a Magasságbelihez, hogy hallgasson meg, győzze meg anyámat, és küldjön engem ide egyik rokonommal, aki Tibériásba ment, hogy beszéljen a negyedes fejedelem udvari embereivel. Az intéző azt mondta nekem, hogy itt megtalállak téged. Anyádat találtam itt. Az ő szavait hallgatva, és mellette tartózkodva ezen a két napon, megérlelődött kegyelmed gyümölcse.

A leány letérdel, mintha az oltár előtt lenne, kezét összetéve a mellén.

-- Rendben van. De pontosan mit akarsz? Mit tehetek az érdekedben?

-- Uram, én szeretnék... én egy nagy dolgot szeretnék. És azt egyedül te tudod megadni nekem, te, aki az életet és az üdvösséget adod, mert azt gondolom, hogy amit te meg tudsz adni, azt el is tudod venni. Szeretném, ha életemet, amit nekem adtál, elvennéd, fogadalmam évében, mielőtt az még véget érne.

-- De miért? Nem vagy hálás Istennek az egészségért, amelyben részesültél?

-- Nagyon! Határtalanul! De csak egy dolog miatt: hogy kegyelmed és csodád által meggyógyulva felfogtam, mi a jobb.

-- Mi?

-- Az, hogy angyalok módjára éljek. Mint a te Anyád, Uram... amint te élsz. Amint Jánosod él... A három liliom, a három fehér láng, a föld három boldogsága, Uram. Mert azt gondolom, hogy boldogság Istent birtokolni, és hogy a tiszták birtokolják Istent. Hiszem, hogy a tiszta egy ég, amelynek központjában Istene van, akit az angyalok vesznek körül... Ó, Uram! Ezt szeretném!... Keveset hallgattalak téged, egy kicsit hallgattam Anyádat és a tanítványt, és Izsákot. Másokat nem közelítettem meg, hogy elmondják nekem szavaidat. De úgy tűnik nekem, hogy lelkem mindig hallgat téged, és te vagy annak a Mestere... Elmondtam mondanivalómat, Uram...

-- Annalia, sokat kérsz, és sokat adsz... Leányom, megértetted Istent és a tökéletességet, amelyet a teremtmény elérhet, hasonlóvá válva a Legtisztábbhoz, és elnyerve a Legtisztább tetszését.

               Jézus keze közé veszi a leány barna fejét, aki előtte térdel, és feléje hajolva beszél hozzá.

-- Az, aki egy Szűztől született -- mert nem fészkelhetett be egy csokor liliomba -- hányingert érez, leányom, a világ hármas bujasága miatt, és tönkretenné az állandó hányás, ha az Atya, aki tudja, miből él Fia, nem lépne közbe szeretetteljes segítségével, és nem tartaná fenn szenvedő lelkemet. A tisztákban lelem örömömet. Te visszaadod nekem azt, amit a világ elvesz tőlem kimeríthetetlen aljasságával. Áldott legyen ezért az Atya, és áldott légy te, leányom! Menj nyugodtan! Valami történni fog, ami örökkévalóvá teszi fogadalmadat. Te egyike vagy azoknak a liliomoknak, akiket elszórnak Krisztus véres útján.

-- Ó, Uram... még egy dolgot szeretnék...

-- Mit?

-- Hogy ne legyek jelen a te halálodnál... Nem tudnám elviselni, hogy meghalni lássam azt, aki az én életem.

               Jézus kedvesen mosolyog, és kezével felszárítja a két csíkot, amelyet a könnyek rajzoltak a barna arcra.

-- Ne sírj! A liliomok sose gyászolnak. Mosolyogni fogsz, angyali koronád gyöngyeivel, amikor meglátod megkoronázott Királyodat belépni Országába. Menj! Az Úr Lelke fog tanítani téged első és második eljövetelem között. Megáldalak téged az Örök Szeretet lángjával.

Jézus kinéz a kertbe, és kiáltja:

-- Mama! Íme egy kisleány, aki egészen a tied. Már boldog. De te meríted el őt tisztaságodban most, és valahányszor a Szent Városba megyünk, hogy az égi virágszirmok hava legyen, amely a bárány trónjára hull. -- És Jézus övéihez fordul, miközben Mária megsimogatja a leányt, vele maradva.

               Péter, András és János kérdőn néz rá. Jézus ragyogó arca elárulja nekik, hogy boldog. Péter nem tudja türtőztetni magát, és megkérdi:

-- Kivel beszéltél annyit, Mesterem? És mit hallottál, hogy úgy sugárzol az örömtől?

-- Egy nővel, aki életének hajnalán áll. Azzal, aki hajnal lesz sokak számára, akik jönnek majd utána.

-- Kik?

-- A szüzek.

               András halkan mondja magának -- Nem ő az...

-- Nem. Nem ő. De ne fáradj bele az imába. Türelmes és jóságos imádnak minden szava olyan, mint egy hívó szó, mint egy fény az éjszakában, és támogatja, vezeti őt. (Jézus egy megtérés útján járó bukott nőről beszél, akiért András sokat imádkozik.)

-- De kire vár a testvérem? -- kérdi Péter.

-- Egy lélekre, Péter. Egy nagy nyomorúságra, aki nagy kinccsé akar átváltozni.

-- És hol bukkant rá András, aki sose mozdul ki, sose beszél, sose kezdeményez semmit sem?

-- Az én ösvényemen. Jöjj velem, András! Menjünk Alfeushoz, hogy megáldjuk őt sok unokája között. Ti pedig várjatok rám Jakab és Júdás házában. Anyámnak szüksége van arra, hogy egész nap egyedül maradjon.

               És így elmennek, ki ide, ki oda. Titok burkolja annak örömét, aki először szentelte Krisztusnak szüzességét.

(3-72)