Simon megbékél

Jézus megérkezik tanítványaival Názáretbe. Alfeus fiai lehajtott fejjel mennek mellette. Jézus szokásos kedvességével fogadja az üdvözléseket, és lehajol, hogy megsimogassa az őt változatlanul szerető gyermekeket. Egyikük fügével is megkínálja őt, amit elfogad.

               Izsák éppen a kútról jön a vizeskorsókkal. Meglátja Jézust, földre teszi a korsókat, és felkiált:

-- Ó, Uram! -- Jézus elé fut. -- Anyád most tért vissza házába. Rokonánál volt. De... megkaptad a levelet? -- kérdi.

-- Azért vagyok itt. Egyelőre ne szólj semmit a Mamámnak! Először Alfeus házába megyek.

Izsák, bölcsen, nem mond mást, csak ennyit:

-- Engedelmeskedem neked -- és veszi kancsóit, megy tovább a ház felé.

-- Most menjünk! Ti, barátaim, várjatok itt! Rövid ideig leszek bent.

-- Azt már nem! Nem megyünk be a gyászoló házba, de előtte maradunk! -- mondja Péter.

-- Péternek igaza van. Az utcán maradunk, de a közeledben.

               Jézus enged mindenki akaratának, de mosolyogva mondja:

-- Nem csinálnak velem semmit. Higgyétek el! Nem gonoszak. Csak emberi módon szenvedélyesek. Menjünk!

               Megérkeznek az utcába, ahol Alfeus háza van. Már annak a küszöbénél vannak. Jézus előre megy. Mögötte Júdás és Jakab. Jézus a konyha küszöbéhez ér. A tűzhelynél Mária, Alfeus felesége főz, sírás közben. Az egyik sarokban Simon, József és más emberek ülnek némán, mint a szobrok. Köztük van Sára fia, Alfeus is.

-- Béke ennek a háznak, és béke annak a lelkének, aki elhagyta!

               Az özvegy felkiált, és ösztönszerű mozdulatot tesz, hogy visszatartsa a belépéstől Jézust, közé és a többiek közé állva. Simon és József feláll, komoran és megdöbbenve. Jézus azonban nem mutatja, hogy észrevette ellenséges magatartásukat. Odamegy a két férfihoz (Simon már ötvenes éveiben van, vagy talán még ennél is idősebbnek látszik), és szeretetteljesen feléjük tárja karját. Azok ketten még jobban összezavarodnak, de nem mernek hitvány módon viselkedni. Sára fia, Alfeus remeg és láthatóan szenved. A többi férfi zárkózott, és valami jelet várnak.

-- Simon, te vagy már a család feje, miért nem fogadsz engem? Jövök, hogy veled együtt sírjak. Mennyire szerettem volna veletek lenni a fájdalom órájában! De nem az én hibámból voltam távol. Légy igazságos, Simon! Ezt meg kell engedned!

               A férfi még mindig tartózkodóan viselkedik.

-- És te József, a nekem kedves névvel, miért nem fogadod az én csókomat? Nem engeditek meg nekem, hogy veletek sírjak? A halál összeköti az igazán együttérzőket. És mi szerettük egymást. Miért kell most szakadásnak lennie?

-- Miattad halt meg gyötrelmek közt atyánk! -- mondja József durván.

-- Itt kellett volna maradnod -- mondja Simon. -- Tudtad, hogy ő már haldoklott. Miért nem maradtál itt? Látni kívánt téged...

-- Nem tudtam többet tenni annál, amit már megtettem. És ti tudjátok...

               Simon, az igazságosabb, kijelenti:

-- Igaz. Tudom, hogy te eljöttél, és ő kidobott. De beteg volt és szomorú.

-- Tudom, és megmondtam anyádnak és testvéreidnek: ,,Nem haragszom rá, mert megértem a szívét.'' De Isten minden fölött van. És Isten akarta ezt a szenvedést mindnyájatok számára. Ami engem illet, higgyétek el, úgy fájt nekem, mint az élő test felhasítása. Atyátok ebben a szenvedésben felfogott egy nagy igazságot, amely egész életén keresztül homályos maradt számára. Ti e szenvedés által üdvösebb áldozatot mutattatok be, mint amilyen egy állat feláldozása lehetett volna. Jakab és Júdás, akik nem kevésbé felnőttek, mint ti, Simon, Isten szemében felnőttekké váltak, elérték a tökéletes életkort, mert malomkőként nehezedett rájuk a nagy fájdalom.

-- Milyen igazságot látott meg Atyánk? Csak egyet: hogy vérrokona ellensége volt az utolsó órákban -- veti oda durván József.

-- Nem. Azt, hogy a vérnél több a lélek. Megértette Ábrahám fájdalmát, és ebben Ábrahám segítségére volt -- válaszolta Jézus.

-- Bár igaz lenne! De ki biztosít erről?

-- Én, Simon. És még nálam is inkább, atyád halála. Nem keresett engem? Te mondtad.

-- Én mondtam. Igaz. Jézust akarta. És azt mondta: ,,Legalább a lelkem ne haljon meg! Ő megteheti ezt. Én kidobtam, és többet nem jön el. Ó, halál Jézus nélkül! Milyen rettenetes vagy! Miért dobtam ki?!'' Igen, ezt mondta. És még azt is: ,,Ő oly sokszor kérdezte tőlem: »El kell mennem?«, és én elküldtem... Most nem jön többé.'' Téged akart, téged akart. Anyád elküldött, hogy keressenek, de nem találtak Kafarnaumban, és ő sokat sírt, és utolsó erejével megfogta Anyád kezét, és azt akarta, hogy a közelében maradjon. Csak nehezen tudott beszélni. De azt mondta: ,,Az Anya egy kicsi a Fiúból. Fogom az Anyát, hogy valami részem legyen Benne, mert félek a haláltól.'' Szegény atyám!

Keleti szokás szerint kinyilvánítják fájdalmukat hangos felkiáltásokkal, amelyben mindnyájan részt vesznek. Jakab és Júdás is, akik végre be mertek lépni. Jézus a legnyugodtabb. Ő csak sír.

-- Te sírsz? Mégis szeretted őt? -- kérdi Simon.

-- Ó, Simon! Még kérded? Ha megtehettem volna, gondolod, hogy megengedtem volna ezt a fájdalmat? Én az Atyával vagyok, de nem vagyok több az Atyánál.

-- Meggyógyítottad a haldoklókat, de őt nem gyógyítottad meg -- mondja érdesen József.

-- Nem hitt bennem.

-- Ez igaz, József -- jegyzi meg testvére, Simon.

-- Nem hitt, és nem tett le haragjáról. Én semmire sem vagyok képes ott, ahol hitetlenség és gyűlölet van. Azért mondom nektek: Ne gyűlöljétek tovább testvéreiteket! Íme, itt vannak. Ne súlyosbítsa szenvedésüket a ti haragotok. Anyátok jobban szenved e harag folytatódása miatt, mint a halál miatt, ami magától elmúlik. A halállal atyátok meglelte békéjét, mert utánam való vágya elnyerte számára Isten bocsánatát. Nem magamért beszélek hozzátok, és a magam számára semmit sem kérek tőletek. Én a világban vagyok, de nem vagyok e világból való. Az, aki bennem él, megadja nekem azt, amit a világ megtagad tőlem. Szenvedek emberi mivoltommal, de felemelem lelkemet a föld felé, és mennyei dolgoknak örvendezem. De ők! Ne legyetek fogyatékosak a szeretet és a vérség törvényében! Szeressétek egymást! Jakab és Júdás nem vétett a vérségi kötelékek ellen. De még ha vétettek volna, akkor is bocsássatok meg nekik. Nézzétek igazságos szemmel a dolgokat, és meglátjátok, hogy őket inkább megbántotta az, hogy nem értettétek meg Istentől elragadott lelkük szükségleteit. Ők mégsem haragszanak, csak szeretetre vágynak. Így van, unokatestvéreim?

Júdás és Jakab, akiket anyjuk magához szorít, könnyek között bólintanak.

-- Simon, te vagy az idősebb. Adj példát...

-- Én, a magam részéről... De a világ... és te...

-- Ó, a világ! Az elfelejt és megváltozik, valahányszor a nap felkel. És én? Gyere, adj nekem testvéri csókot! Én szeretlek téged. Tudod. Vesd le magadról ezt a kérget, ami keménnyé tesz, és ami nem tartozik hozzád, hanem csak az tette rád, aki rajtad kívül áll, és kevésbé igazságos, mint te. Te mindig helyes szívvel ítélsz, mindig.

               Simon, egy kicsit még tartózkodva, kitárja karjait. Jézus megcsókolja, utána testvéreihez viszi. Könnyek és siránkozások között megcsókolják egymást.

-- Most te, József.

-- Nem. Ne erőltesd! Én nem felejtem el atyám fájdalmát.

-- Valójában haragodat folytatod ezzel.

-- Nem számít! Én hűséges vagyok!

               Jézus nem erőlteti. Simonhoz fordul:

-- Késő estére jár az idő. De ha megengeded... Szívünk ég a vágytól, hogy tiszteljük földi maradványait. Hol van Alfeus? Hová helyeztétek?

-- A ház mögé. Ahol az olajfakert határos a sziklával. Ez méltó sírhely.

-- Kérlek téged, vezess oda! Mária, bízzál! Jegyesed örvendezik, mert látja veled fiait. Maradjatok itt! Én Simonnal megyek. Béke veletek! Béke veletek! József, azt mondom neked, amit atyádnak mondtam: Nem haragszom rád. Szeretlek. Amikor látni akarsz, hívjál! Jövök, hogy veled sírjak. Isten veled! -- és Jézus kimegy Simonnal.

A tanítványok kíváncsian benéznek. De látják, hogy ők ketten jól megértik egymást, s ez megelégedettséggel tölti el szívüket.

-- Jöjjetek ti is! -- mondja nekik Jézus. -- Simon, ezek az én tanítványaim. Ők is szeretnék megtisztelni atyádat. Menjünk!

               Együtt mennek az olajfakertbe.

(2-425)  

Jézus hozzáfűzte magyarázatként:

-- Simon, aki kevésbé volt nyakas, meghajolt, ha nem is teljesen, de legalább részben, szent készséggel az igazság előtt. Nem vált rögtön tanítványommá, még kevésbé apostolommá, de legalább ez után a találkozásunk után nem nézett rám többé ellenséges szemmel Alfeus halála miatt. Védelmezte anyját és az enyémet is az emberek gúnyolódása elől, amikor egy férfinak el kellett kísérnie őket. Nem volt annyira erős, hogy ellenszegült volna azoknak, akik engem bolondnak neveztek. Még annyira ember volt, hogy kissé szégyenkezett miattam, és aggódott az egész családot fenyegető veszély miatt, mivel apostolkodásom annyira ellene volt a különféle pártoknak. De már jó úton volt. Az áldozat után mind biztosabban járt ezen az úton, egészen addig, amíg vérét ontotta megvallásomért. A kegyelem néha villámgyorsasággal működik, máskor lassan. De mindig működik ott, ahol megvan az akarat, hogy valaki igazságos legyen.

(2-430)