A szűzanya altatódala

A betlehemi ház szobájában Mária ringatja Jézust, hogy elaltassa. Mária előzőleg megszoptatta Jézust, kicserélte a pelenkáját. Jézus hat-nyolc hónaposnak látszik. Esteledik. A nap már majdnem teljesen lenyugodott, bearanyozva az eget. A nyájak már visszatértek a karámba, miután lerágták a rét utolsó kivirágzott növényeit is, és most orrukat felemelve bégetnek.

               A gyermek igyekszik elaludni. Kissé nyugtalannak látszik, talán a foga nő, vagy valami más kisgyermekkori fájdalma van. Mária altatódalt énekel neki, a következő tartalommal:

A teljesen aranyos kis felhőcskék olyanoknak látszanak, mint az Úr nyájai. A virágba borult rét fölött egy másik nyáj áll őrt. De ha enyém lenne a világ minden nyája, a legkedvesebb bárányka akkor is mindig te lennél... Aludj, aludj, aludj, aludj... ne sírj többet...

               Ismét felragyogtak a csillagok ezrei és ránk néznek az égről. Ne sírjanak tovább kedves szemeid. A te kék szemeid az én szívem csillagai. A te sírásod fájdalmat okoz nekem! Ó, ne sírj tovább... Aludj, aludj, aludj, aludj, ne sírj tovább...

               A mennyország minden fényes angyala a te koronádat alkotja, hogy arcod látása boldoggá tegye őket, de te sírsz. A mamát akarod, a mamát akarod, a mamát. A mama itt van, hogy altatódalt énekeljen neked. Aludj, aludj, aludj, aludj... Ne sírj tovább...

Utána az ég megpirkad, visszatér a hajnal, és a mama még nem nyugszik le, nehogy sírjál. Amikor felébredsz, azt mondod majd: ,,Mama!'' és én azt mondom: ,,Fiam!'' Aludj, aludj, aludj, aludj. Ne sírj tovább...

               A mama nélkül nem tudsz meglenni, még akkor sem, ha az égről álmodsz. Jöjj, jöjj! Fátylam alatt elaltatlak. Keblem lesz a párnád, karom a bölcsőd. Semmitől sem kell félned. Én itt vagyok veled... Aludj, aludj, aludj, aludj... Ne sírj tovább...

               Én mindig veled leszek. Te vagy szívem élete... Ő alszik... Olyannak tűnik, mint egy virág a keblemen... Alszik... Csendben legyetek!... Talán Szent Atyját látja... Annak látványa felszárítja sírását az én édes Jézusomnak. Alszik, alszik, alszik, alszik, és nem sír már.

Lehetetlen elmondani a jelenet kedvességét. Nem egy közönséges anya altatja kicsinyét, hanem ez az Anya ezt a Kicsinyét! Az emberek el sem tudják gondolni, mily kedvesség, mily szeretet, mily tisztaság, mily mennyország van ebben a kedves jelenetben... Mily szép pásztorének ez a karácsonyi jászolhoz!

               A mama először lassan ringatta a fából készült bölcsőt. De amikor látta, hogy Jézus nem nyugszik meg, karjába vette őt, leült vele a nyitott ablak mellé, és lassan ringatva az altatódal dallamára, kétszer elismételte azt, míg a kis Jézus lezárta a szemét, és lehajtotta a fejecskéjét anyjának a szívére. Így aludt el, rózsaszínű arcocskájával a mamához bújva, egyik kezecskéjével az arca mellett, a másikat anyja ölébe nyújtva. Mária fátyla betakarta a gyermeket. Utána Mária felállt, és végtelen gonddal betette Jézusát a bölcsőbe, letakarta kis ruhákkal, egy fátylat tett föléje, hogy megvédje a legyektől és a levegőtől, és elmerült alvó kincsének szemléletében.

Egyik karját szívén tartja, a másikkal a bölcsőt fogja, készen a ringatására, ha felébredne a gyermeke. Boldogan mosolyog rá, kissé föléje hajolva, amíg az árnyak elborítják a földet és Mária szobáját.

               Milyen béke! Milyen szépség!

(1-221)