Isten ajándékának egyre jobbakká kell tennie minket

Mária mondja mindenkinek szólóan:

-- A felebaráti szeretetet elsősorban a felebarát iránt kell gyakorolnunk. Ne tűnjék ez szójátéknak számodra. Szeretnünk kell Istent és a felebarátot. A felebarát szeretete magába foglalja önmagunk szeretetét is. De ha magunkat jobban szeretjük, mint a felebarátunkat, akkor nem vagyunk szeretetteljesebbek. Önzők vagyunk.

               A megengedett dolgokban is oly szenteknek kell lennünk, hogy mindig előnyben részesítsük felebarátunk szükségleteit.

               Legyetek biztosak, gyermekeim, hogy Isten a nagylelkűnek megadja, amire szüksége van, mert ő hatalmas és jóságos. Ez a biztonság ösztönzött engem, hogy Hebronba menjek segíteni rokonomat, aki áldott állapotban volt. És az én emberi segítségemhez Isten, szokása szerint, hozzácsatolta a nem remélt természetfeletti segítséget.

Én azért mentem, hogy anyagi segítséget nyújtsak, és Isten megáldotta jószándékomat azzal, hogy Erzsébet méhében megszentelte annak gyümölcsét. Ez által a megszentelés által, amely előre szentté tette a Keresztelőt, megszüntette a szokatlan korban fogant idős asszony testi szenvedését.

               Erzsébet rendíthetetlenül hitt és bizalommal ráhagyatkozott Isten akaratára. Ezzel kiérdemelte, hogy felfogja a bennem rejlő titkot. A Lélek beszélt hozzá a gyermek ujjongása által a méhében. A Keresztelő elmondta első beszédét, mint az Ige Hirdetője.

               Én sem tagadtam le az előtt, aki méltó volt rá, és akinek a Fény kinyilatkoztatta, hogy az Úr Anyja vagyok. Ennek letagadása megtagadta volna Istentől a dicséretet, amelyet igazságos volt megadni neki. Magamban hordtam ezt a dicséretet, mert nem tudtam megmondani senkinek. De elmondtam a növényeknek, a virágoknak, a csillagoknak, a napnak, az énekes madaraknak, a türelmes bárányoknak, a dalolva csobogó víznek, az aranyos fénynek, amely megcsókolt engem, leszállva az égből. De kellemesebb kettesben imádkozni, mint egyedül mondani imánkat. Szerettem volna, ha az egész világ ismerte volna sorsomat. Nem magamért, hanem azért, hogy egyesüljön velem Uram dicséretében.

Az okosság megtiltotta, hogy felfedjem Zakariás előtt az igazságot. Gátolta volna Isten működését. Én az ő Jegyese és Anyja voltam. Mindig szolgálóleánya voltam. Mivel ő mértéken felül szeretett engem, nem engedhettem meg, hogy átvegyem az ő helyét és helyette határozzak. Erzsébet, aki szent volt, megértette ezt, és hallgatott. Mert aki szent, az mindig engedékeny és alázatos.

               Isten ajándékának egyre jobbakká kell tennie minket. Minél többet kapunk tőle, annál többet kell adnunk. Az, hogy többet kapunk tőle, annak a jele, hogy bennünk és velünk van. És minél inkább bennünk és velünk van, annál inkább kell törekednünk az ő tökéletességének az elérésére. Én is ezért halasztottam el a saját munkámat és dolgoztam Erzsébetért.

Nem féltem attól, hogy nem lesz időm a saját dolgaimra. Isten az idő ura. Aki bízik benne, a megszokott dolgokban is, arról ő gondoskodik. Az önzés nem siet, az késlekedik. A szeretet nem késlekedik, hanem siet. Tartsátok ezt mindig szemetek előtt!

               Mily nagy béke uralkodott Erzsébet házában! Ha nem gondoltam volna Józsefre és arra, ami a gyermekemre vár, aki a világ Megváltója volt, boldog lettem volna. De a kereszt már rávetette árnyékát az életemre, és gyászos hangokként hallottam a próféták hangját... Máriának hívtak engem. A keserűség mindig belevegyült az örömbe, amit Isten a szívembe öntött, és ez mindig gyarapodott, egészen a fiam haláláig...

De amikor Isten arra hív minket, hogy áldozatokká váljunk az ő dicsőségéért, akkor édes, hogy összetörünk, mint a mag a malomkő alatt, hogy fájdalmunkból kenyér készüljön, amely megerősíti a gyengéket és képessé teszi őket az Ég elérésére

(1-145)