Mária gyermekéről beszél

  Mária gyorsan dolgozik a szövőgépen a lugasban, ahol már szépen érik a szőlő. Míg vacsorára várnak, Mária tovább sző.

-- De igazán nem fáraszt ez téged? -- kérdezi Erzsébet a szövőszékre mutatva.

-- Nem. Biztos lehetsz benne.

-- Nekem elveszi az erőmet ez a meleg...

-- Erzsébet! Én alig tudom kivárni az órát, amikor anyává leszek. Az én gyermekem! Jézusom! Milyen lesz!

-- Szép, mint te, Mária.

-- Ó, nem! Sokkal szebb! Ő Isten. Én csak a szolgálóleánya vagyok. Azt kérdezem, szőke lesz vagy barna? Olyan lesz a szeme, mint a nyugodt égé, vagy mint a hegyi szarvasoké? Én szebbnek képzelem őt, mint egy kerubot, dús hajjal, arany színűvel, szeme olyan színű, mint a mi Galileai-tengerünk, amikor a csillagok kezdenek visszatükröződni benne az égbolt alján, kis ajka piros, mint egy szelet gránátalma, amely éppen felpattant, miután a nap megérlelte. Arca rózsás, mint ez a halovány rózsa, két kezecskéje, amely beleférne egy liliom kelyhébe, oly kicsi és szép, két lábacskája, amely elférne a tenyeremen, puha és gyengéd, mint egy virágszirom. Látod! A földi szépségekről alkotom meg a róla való elképzelésemet. És hallom a hangját. Sírása, mert egy kicsit sírni fog az éhség vagy a fáradtság miatt az én kisgyermekem, mindig nagy fájdalmat okoz majd a mamájának, aki nem tudja anélkül hallani sírását, hogy a szívét át ne döfné. Sírása olyan lesz, mint ez a bégetés, ami a néhány órás báránykától jön.

Mosolya, amellyel a szívemet mennyországgá teszi, olyan lesz, mint a boldog, jóllakott galamb ünnepélyes turbékolása meleg fészkében. Az első lépéseire gondolok... egy virágzó réten ugrándozó madárkához hasonlítva. A rét mamájának a szíve lesz, amelyet szeretettel rózsás lábacskája alá tart, hogy ne üsse bele semmibe, ami, fájdalmat okozhatna neki. Mennyire fogom szeretni az én kisgyermekemet! A fiamat! József is szeretni fogja!

-- De még meg kell mondanod Józsefnek!

               Mária arca elkomorul. Felsóhajt.

-- Még meg kell mondanom neki... Jobb szeretném, ha az Ég nyilatkoztatná ki neki, mert nagyon nehéz megmondani.

-- Akarod, hogy én megmondjam?

-- Nem. Istenre bíztam, hogy tudassa vele boldog sorsát. Isten Fiának a nevelőatyja lehet, és ő meg fogja tenni ezt. A Lélek mondta nekem azon az estén: ,,Ne szólj! Bízd rám a feladatot, hogy igazoljalak téged.'' És ő megteszi. Isten sohasem mond valótlant. Nagy megpróbáltatás ez, de az Örökkévaló segítségével le fogom győzni. Az én ajkamról senkinek sem szabad megtudnia, rajtad kívül, akinek a Lélek kinyilatkoztatta, mit tett az Úr jósága szolgálóleányával.

-- Mindig hallgattam róla, még Zakariás előtt is, aki örült volna neki. Ő azt hiszi, hogy természetes módon vagy anya.

-- Tudom, így akarja az okosság. Isten titkai szentek. Az Úr angyala nem nyilatkoztatta ki Zakariásnak isteni anyaságomat. Megtehette volna, ha Isten akarja, mert Isten tudta, hogy már közel van Igéjének megtestesülése bennem. Isten azonban elrejtette ezt az örömsugarat Zakariás elől, aki lehetetlennek tartotta a te késői foganásodat. Látod, te meghallottad a bennem élő titkot, de ő semmit sem vett észre. Amíg nem hull le hitetlenkedésének hályoga Isten hatalma előtt, addig nem látja meg a természetfeletti fényt.

               Erzsébet felsóhajt, és hallgat.

               Belép Zakariás. Kínálja a tekercseket Máriának. A vacsora előtti esti ima ideje van. Mária imádkozik hangosan Zakariás helyett, azután asztalhoz ülnek.

-- Amikor nem leszel többé itt, nagyon fogunk szomorkodni, hogy nincs, aki imádkozzék értünk -- mondja Erzsébet, néma férjére tekintve.

-- Akkor majd te imádkozol, Zakariás -- mondja Mária.

               Ő a fejét rázza, és ezt írja:

-- Soha többé nem tudok majd imádkozni másokért. Méltatlanná váltam arra, amikor kételkedtem Istenben.

-- Zakariás, te imádkozni fogsz. Isten megbocsát neked.

               Az öreg felszárít egy könnyet, és felsóhajt.

               Vacsora után Mária visszatér a szövőszékhez.

-- Elég! -- mondja Erzsébet. -- Te túlságosan kifáradsz.

-- Nem... Gyermeked számára olyan ruhácskát készítek, ami méltó ahhoz, aki megelőzi Dávid törzsének Királyát...

(1-142)