A temetés

A sziklába vájt sír előkamrájában készítik elő a holttestet a temetésre. Ez a helyiség kicsi, Józsefen és Nikodémuson kívül csak János és Mária fér be. Leteszik Jézus testét a kőasztalra, és leveszik róla a leplet. Míg Nikodémus és József előkészíti a balzsamozásra szolgáló fűszereket és kendőket, Mária Fia fölé hajolva sír. Ez az egyetlen mosás, amiben a holttest részesül, de a bőséges könnyek nem elégségesek ahhoz, hogy teljesen eltávolítsák a port, izzadtságot és vért. A fátyol még mindig Jézus csípőjén van, és Mária azzal törölgeti a testet.

Nem fárad bele a hideggé vált végtagok simogatásába. Gyengéden kezébe veszi Jézus kezét, csókolgatja, igyekszik összezárni sebeit, mintha gyógyítani akarná, hogy ne fájjanak annyira, arcához szorítja ezeket a kezeket, amelyek többé nem tudják őt megsimogatni, és nyög, nyög kegyetlen fájdalmában. Kiegyenesíti és egymás mellé teszi a szegény lábakat, amelyek annyira elfáradtak az értünk tett utakon. De azok nagyon eltorzultak a kereszten, főleg a bal láb, amely oly lapos, mintha nem is lenne bokája. Utána ismét a test felé fordul, és simogatja. Újra meglátja a szájként tátongó oldalsebet, amelyen keresztül látszik az átdöfött szív csücske. Mária ismét felkiált, mint a Kálvárián. Meggörnyed, mintha őt érte volna a lándzsadöfés, és kezét a szívére szorítja. Mennyi csókot nyom erre a szívsebre a szegény Anya!

Utána a fejet igyekszik kiegyenesíteni, mert erősen jobbra hajlik. Próbálja lezárni a szemhéjait, amelyek makacsul félig nyitva maradnak, és a nyitott szájat, amely kissé eltorzult a jobb oldalán. Elrendezi a haját, amely összecsomósodott a vértől. És nyög, nyög, mert visszaemlékezik Jézus gyermekkorára és arra a gondra, amellyel vigyázott rá, és összehasonlítja azt azzal, amit az emberek tettek vele.
  Halkan beszél Fiához: ,,Szegény Fiam! Mennyi seb!... Mennyire szenvedtél! Nézd, mit tettek veled!... Milyen hideg vagy, Fiam! Ujjaid fagyosak. És milyen mozdulatlanok! Olyanoknak látszanak, mintha összetörtek volna. Sose voltak ilyenek, még gyermekkorod legmélyebb alvása közben sem, sem pedig, amikor elfáradtál munkád közben... És milyen hidegek! Szegény kezek! Add ide azokat a Mamádnak, Kincsem, szent szerelmem, szeretettem! Nézd, mennyire meg vannak roncsolva! Nézd, János, ezt a tátongó, mély sebet! Ó, a kegyetlenek! Ide, ide, Mamádnak azt a sebes kezet. Hogy meggyógyítsa. Ó, nem okozok neked fájdalmat... Csókkal és könnyel, leheletemmel és szeretetemmel felmelegítelek. Simogass meg engem, Fiam! Te jéghideg vagy, én meg láztól égek. Lázam felolvasztja a te fagyosságodat, és a te fagyosságod enyhíteni fogja az én lázamat. Egy simogatást, Fiam! Néhány óra telt el azóta, hogy nem simogattál meg, és számomra századoknak tűnik. Hónapok teltek el a te simogatásod nélkül, de nekem óráknak tűntek, mert mindig vártam a jöveteledet, és minden napból egy órát csináltam, minden órából egy percet, azt mondva magamnak, hogy nem leszel távol tőlem egy vagy több hónapig, hanem csak néhány napig, néhány óráig. Miért olyan hosszú most az idő? Ó, embertelen szenvedés! Mert te meghaltál. Megöltek számomra! Nem vagy többé a földön! Többé! Minden helyen kerestelek téged lélekben, és átöleltelek, mert téged megtalálni, birtokolni, érezni, az életet jelentette testem, lelkem számára. Kerestelek téged mindenütt szeretetem hullámával. Többé nem talállak, többé nem talállak! Csak ez a hideg holttest maradt nekem, ez a lélek nélküli test! Ó, Jézusom lelke, ó Krisztusom lelke, ó Uram lelke, hol vagy? Miért vittétek el a Fiam lelkét, ti kegyetlen hiénák, akik a sátánnal egyesültetek? És miért nem feszítettetek engem is vele együtt a keresztre? Féltetek egy második bűntény elkövetésétől? (Mária hangja mind erősebb és fájdalmasabb lesz.) És mi lett volna számotokra megölni egy szegény asszonyt, 342 számotokra, akik nem haboztatok megölni a testté lett Istent? Nem követtetek el egy második bűntényt? És nem gonoszabb ez, hogy engedtek túlélni egy anyát, akinek fiát megöltétek?

Mária, aki hangjával együtt a fejét is felemelte, most ismét meggörnyed kimerült arcával, és csendesen beszél, csak Őhozzá: ,,Legalább itt a sírban együtt leszünk, amint együtt voltunk a haláltusában a fán, és együtt az úton a másvilágon az Élet felé. De ha nem tudlak követni a másvilági úton, itt maradok, rád várakozva.''
  Felegyenesedve megfordul, és erős hangon azt mondja a jelenlevőknek: ,,Menjetek el mindnyájan! Én itt maradok. Zárjatok be engem vele! Várom Őt. Mit mondtok? Hogy nem tehetem? Miért nem? Ha meghaltam volna, nem lennék-e itt, mellette fekve, várva a temetésre? Az ő oldalánál leszek, de térdenállva. Ott voltam, amikor Ő nyöszörgött, gyengéden és rózsaszínűen, egy decemberi éjjelen. Ott leszek most, a világnak ebben az éjszakájában, amelyben nincs többé a Krisztus. Ó, igazi éjszaka! A Világosság nincs többé!... Ó, fagyos éjszaka! A Szeretet meghalt! Mit mondasz, Nikodémus? Megfertőzöm magamat? Az Ő vére nem fertőz. Nem fertőzött meg engem akkor sem, amikor megszültem. Ó, hogyan mentél ki, te, Virágom, a méhemből anélkül, hogy megsértettél volna egy rostot is, igazán, mint egy illatos nárcisz virág, amely kinyílik a lélekből, a méh gumójából, és kivirágzik akkor is, ha a föld nem ölelte át gumóját? Szűzi kivirágzás volt ez a te esetedben, Fiam, aki az égi ölelésből jöttél, és égi fények között születtél.''

Most a gyötrött Anya ismét Fia fölé hajlik, tudomást sem véve kívüle semmiről. Halkan mondja: ,,De emlékszel, Fiam, milyen fenséges fénybe öltözött minden, amikor a te mosolyod a világra született? Emlékszel, milyen boldogító fényt küldött az Atya az égből, hogy beborítsa a te kivirágzásod titkát, és hogy kevésbé visszataszítónak találd ezt a sötét világot te, aki a Világosság voltál, és az Atya és a Szentlélek Világosságától jöttél? És most?... Most sötét van és hideg... Milyen hideg! Milyen! Én egészen remegek. Jobban, mint azon a decemberi éjjelen. Akkor örültem annak, hogy az enyém vagy, és szívemen melengethetlek. Volt két teremtményed, aki szeretett téged... Most... Most egyedül vagyok, és én is haldoklom. De kettő helyett szeretlek: azok helyett, akik oly kevéssé szerettek téged, hogy elhagytak a szenvedés órájában, és szeretlek azok helyett, akik gyűlöltek téged. Az egész világ helyett szeretlek téged, Fiam! Nem fogod érezni a világ hidegségét. Nem, nem fogod érezni. Te nem nyitottad meg a méhemet azért, hogy megszülessél, de hogy ne érezd a hideget, én kész vagyok megnyitni azt számodra és bezárni téged méhem ölelésébe. Te emlékszel rá, mennyire szeretett téged ez a méh, kis dobogó csírámat?... Ez a méh mindig ugyanaz. Ó, ez az én jogom, az én anyai kötelességem. Ez az én vágyam. Csak az Anya részesedhet ebben, a Fia számára csak neki lehet oly nagy szeretete, mint a világegyetem.

Most megint felemeli hangját, és teljes erejéből mondja: ,,Menjetek! Én itt maradok. Térjetek vissza három napon belül, és együtt megyünk ki. Ó, ismét meglátni a világot, a te karodra támaszkodva, Fiam! Mily szép lesz a világ a te feltámadt mosolyod fényénél! A világ, amely remegett Urának távozásakor! A föld megrendült, amikor a halál kiszakította lelkedet és szellemed elhagyta Szívedet. De most remegni fog... ó, többé nem a rettegéstől és a görcsöktől, hanem kellemes remegéssel, amelyet én nem ismerek, de amit nőiességem előre megérez, amit egy szűz érez, aki jegyesének távolléte után hallja lépteit, amint éjjel jön. Még inkább: a föld szent remegéssel fog remegni, mint én megremegtem akkor, a legmélyebben, amikor bennem volt az Egy és Hármas Úr, és az Atya akarata a Szeretet tüzével megteremtette a magot, amelyből te jöttél, szent Gyermekem, mindenem! Mindenem! A Mama mindene! A Mamáé!... Minden gyermeknek van atyja és anyja. Még a fattyúnak is van 343 apja és anyja. De neked csak Mamád volt, hogy rózsából és liliomból testet alkosson neked, és megalkossa az ereknek ezt a hímzését, amelyek kékek, mint a folyóink Galileában, és ezeket a gránátpiros ajkakat, és ezt a hajat, és ezeket a szemeket, a Paradicsom két kis tavát.

A zene és a szeretet alkotott téged: a tisztaság és az engedelmesség hozott létre, ó örömöm! Mi a te Szíved? Az én szívem lángja, amely elvált, hogy koronává sűrűsödjék Isten csókja körül az Ő szüze számára. Íme, mi a te Szíved. Ah! (A kiáltás oly fájdalmas, hogy Magdolna Jánossal együtt odafut. A többiek nem mernek mozdulni, csak sírva és elfátyolozva néznek be a nyíláson.) Ah! Összetörtek téged! Íme, azért vagy oly hideg, és azért vagyok én ily hideg! Nincs többé benned az én szívem lángja, és én nem tudok tovább élni arra a lángra visszagondolva, amely az enyém volt, és amelyet neked adtam, hogy szívet csináljak neked. Itt, itt, itt az én keblemen! Mielőtt a halál megöl engem, fel akarlak melegíteni, ringatni akarlak. Azt énekeltem neked: ,,Nincs otthonod, nincs táplálékod, nincs más, csak szenvedés.'' Prófétai szavak! Szenvedés, szenvedés, szenvedés számodra, számomra. Azt énekeltem neked: ,,Aludj, aludj a szívemen''. Most is, itt, itt, itt...

És leül a kő szélére, és félkarjával vállai alatt átkarolva ölébe veszi Fiát, vállára támasztva annak fejét, és ráhajtva sajátját, keblére szorítva, ringatva, csókolgatva, gyötrődve.
  Nikodémus és József odamegy, odatéve egy székfélét, edényeket, kötelékeket és a tiszta leplet és egy nagy tálat .. vízzel és gyapotcsomókat.
  Mária látja, és erős hangon megkérdezi: ,,Mit csináltok? Mit akartok? Előkészíteni őt? Mire? Hagyjátok Mamájának az ölén. Ha sikerül felmelegítenem, hamarabb feltámad. Ha sikerül megvigasztalnom az Atyát, és megvigasztalni Őt az istengyilkos gyűlöletért, akkor az Atya előbb megbocsát, és Ő gyorsabban visszatér.

A Fájdalmas Anya szinte félrebeszél.
  ,,Nem, nem adom Őt nektek! Odaadtam egyszer, egyszer a világnak adtam, és a világ nem akarta Őt. Megölte, mert nem akarta. Most nem adom többé oda! Mit mondotok, hogy szeretitek? Ugyan! Akkor miért nem védtétek meg? Vártatok azzal, hogy megmondjátok neki: szeretitek, amikor nincs többé senki, aki hallhat titeket! Milyen szegényes a ti szeretetetek! De ha annyira félnétek a világtól, hogy nem mertétek megvédeni az ártatlant, akkor legalább nekem kell adnotok Őt, az Anyának, hogy megvédje Szülöttjét. Ő tudja, ki volt, és mit érdemelt. Ti!... Mesteretek volt, de semmit sem tanultatok tőle. Talán nem igaz? Talán hazudok? De nem látjátok, hogy nem hisztek a feltámadásában? Hisztek? Nem! Miért álltok ott, előkészítve a kötelékeket és a fűszereket? Azért, mert egy szegény halottnak tartjátok, aki ma jéghideg, holnap felbomlik, és ezért be akarjátok balzsamozni. Hagyjátok kenőcseiteket! Jöjjetek a betlehemi pásztorok tiszta szívével imádni az Üdvözítőt! Nézzétek! Álmában nem más, csak egy fáradt ember, aki pihen. Mennyit fáradozott az életben! Mind jobban elfáradt! És ezekben az utolsó órákban!... Most nyugszik. Számomra, a Mamája számára nem más, csak egy nagy Gyermek, aki fáradt és alszik. Ugyancsak nyomorúságos ágyban és szobában! De első fekhelye sem volt szebb, első lakása sem volt vidámabb. A pásztorok imádták Üdvözítőjüket az alvó kisdedben. Ti imádjátok az Üdvözítőt a sátánon aratott diadalának álmában. És azután, mint a pásztorok, menjetek, és mondjátok a világnak: ,,Dicsőség Istennek!

A bűn meghalt! A sátán le van győzve! Béke legyen a földön és az égben, Isten és az ember között!'' Készítsétek elő visszatérésének útját! Én parancsolom nektek! Én, akit az Anyaság a szertartás Papnőjévé tesz. Menjetek! Mondtam, hogy nem akarom. Én megmostam Őt könnyeimmel. Az elég. Többre nincs szükség. És ne gondoljatok arra, hogy azt ráteszitek. 344 Könnyebb lesz számára feltámadni, ha szabad ezektől a temetési kötelékektől. Miért nézel rám így, József? És te miért, Nikodémus? Ezeknek a napoknak borzalmai elvették az eszeteket? Nem emlékeztek? ,,Ennek a gonosz és házasságtörő nemzedéknek, amely egy jelet kíván, nem adatik más, csak Jónás jele... Így az Emberfia három napig és három éjjelen a föld szívében lesz''. Nem emlékeztek? ,,Az Emberfiát az emberek kezébe adják, akik megölik, de harmadnapra feltámad.'' Nem emlékeztek? ,,Rontsátok le az igaz Istennek ezt a Templomát, és három nap alatt felépítem azt.'' A Templom az Ő teste volt, emberek. Rázzátok a fejeteket? Siránkoztok rajtam? Bolondnak tartotok? De hogy lehet? Feltámasztotta a halottakat, és saját magát ne tudná feltámasztani? János?''
-- Anya!
-- Igen, hívjál engem ,,anyának''. Nem tudok élni arra gondolva, hogy nem hívnak majd így! János! Te jelen voltál, amikor feltámasztotta Jairus leányát és a naimi ifjút. Ugyancsak halottak voltak ezek, igaz? Nemcsak mélyen aludtak? Válaszolj!
-- Holtak voltak. A leány két órája, az ifjú másfél napja.
-- És feltámadtak a parancsára?
-- És feltámadtak a parancsára.
-- Hallottátok? Ti ketten, hallottátok? De miért rázzátok a fejeteket? Ah, talán azt akarjátok mondani, hogy az élet gyorsabban visszatér egy ártatlanba és ifjúba? De az én Gyermekem az Ártatlan! És ő az Örök Ifjú! Az én Fiam Isten!...

Az Anya meggyötört, lázas szemekkel nézi a két férfit, akik elcsüggedve, de kérlelhetetlenül előkészítik a tekercseket, amelyeket már beáztattak a fűszerekbe. Mária két lépést tesz. Visszahelyezte már Fiát a kőre, oly gyengéden, ahogy egy újszülöttet helyeznek a bölcsőbe. Két lépést tesz, lehajol a halotti ágy lábánál, ahol Magdolna térdenállva sír. Vállára teszi kezét, megrázza, és megkérdezi:
-- Mária, felelj! Ezek azt gondolják, hogy Jézus nem támadhat fel, mert férfi és belehalt a sebekbe. De a te testvéred nem volt idősebb, mint Ő?
-- De igen!
-- Nem rothadásnak indult már, mielőtt sírba tették?
-- De igen!
-- És nemde feltámadt négy nap után a fulladásból és a rothadásból?
-- De igen!
-- Hát akkor?
  Hosszú, súlyos csönd. Utána egy szörnyű kiáltás. Mária remegve szorítja kezét a szívére. Támogatják őt. De ő visszautasítja őket. Úgy tűnik, mintha a kegyeseket utasítaná vissza. Valójában azt utasítja vissza, akit egyedül ő lát. És felkiált:
-- Vissza! Vissza, kegyetlen! Nem ezt a bosszúállást! Hallgass! Nem akarlak hallani! Hallgass! Ah, a szívembe markol!
-- Ki, Anya?
-- Ó, János! A sátán! A sátán, aki azt mondja: ,,Nem támad fel. Egy próféta sem mondta.'' Ó, Magasságbeli Isten! Segítsetek nekem, ti, jó lelkek, ti irgalmas emberek! Értelmem ingadozik! Nem emlékszem többé semmire. Mit mondanak a próféták? Mit mond a Zsoltár? Ó, ki ismétli el nekem a szövegeket, amelyek Jézusomról beszélnek?

Magdolna orgonahangján elmondja a dávidi zsoltárt a Messiás szenvedéséről. (22. Zsoltár)
  Az Anya még erősebben sír, Jánosra támaszkodva, és könnye halott Fiára hull, aki egészen átázik tőle. Mária látja, és felszárítja, és halk hangon mondja: ,,Mennyi könny! És amikor szomjaztál, egy cseppet sem tudtam neked adni. És most.., egészen megfürdetlek! Olyan vagy, mint egy erős harmattól borított bokor. Hadd szárítson meg a Mama, Fiam! Oly keserűt ízleltél! Felsebzett ajkadra nem esik más, csak a keserűség és az anyai könny sója!... Azután erős hangon kéri:
-- Mária, Dávid nem mondja... Ismered Izajást? Mondd az ő szavait...
  Magdolna elmondja a szenvedésre vonatkozó részt, és egy sóhajtással fejezi be: ,,...életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért.'' (Iz 53, 1-12; 52, 13-53, 12)
-- Ó, hallgass! Nem a halál! Nem halálra van szánva! Nem! Nem! Ó, a ti hitetlenségtek szövetségesnek társul a sátán kísértéséhez, kételyt támaszt a szívemben! Nem kellene hinnem neked, Fiam? Nem hinni szent szavaidnak?! Ó, mondd lelkemnek! Beszélj! A távoli partokról, ahová mentél, hogy megszabadítsd azokat, akik eljöveteledre várnak, vesd lelked szavát az én kitáruló lelkemnek, amely egészen nyitva áll, hogy befogadja szavadat. Mondd Anyádnak, hogy visszatérsz! Mondd: ,,Harmadnapra feltámadok''. Kérlek, Fiam és Istenem! Segítsd nekem megvédeni a hitemet! A sátán rátekeredik gyűrűivel, hogy megfojtsa. A sátán felemelte kígyószáját az ember testéről, mert te megfosztottad őt ettől a zsákmányától, és most szívem húsába vájta méregfogait, és megbénítja szívverésemet, erőmet, hőmérsékletemet. Isten! Isten! Isten! Ne engedd, hogy kételkedjek! Ne engedd, hogy a kétely megfagyasszon! Ne adj szabadságot a sátánnak, hogy csüggedésbe vigyen engem! Fiam! Fiam! Tedd szívemre a kezedet! Űzd el a sátánt! Tedd kezedet a fejemre! Az visszahozza a Világosságot. Szenteld meg egy simogatásoddal ajkamat, hogy megerősödjön azt mondani: ,,Hiszek!'' Akkor is hiszek, ha az egész világ nem hisz! Ó, mily fájdalmas nem hinni! Atyám! Nagyon sokat kell megbocsátani annak, aki nem hisz. Mert amikor valaki nem hisz többé... amikor nem hisz többé... akkor minden borzasztó dolog könnyűvé válik. Én mondom neked... én, aki tapasztalom ezt a gyötrelmet. Atyám, légy irgalmas a hitetlenek iránt! Add nekik, Szent Atya, add nekik, ezért a felemésztett Áldozatért és értem, az áldozatért, aki még emésztődik, add a te hitedet a hitetleneknek!

Hosszú hallgatás.
  Nikodémus és József intenek Jánosnak és Magdolnának.
-- Jöjj, Anya! -- Magdolna beszél, megkísérelve eltávolítani Máriát Fiától, és szétválasztani Mária ujjait Jézusétól, akit csókolgat, sírva.
  Mária felegyenesedik. Ünnepélyes. Utoljára kiegyenesíti a vértelen ujjakat, a test mellé helyezi az elernyedt kezet. Utána leengedi karját a föld felé, eléggé kitárva, fejét enyhén felfelé tartva, imádkozik és felajánl. Nem hallani a hangját. De megértik, hogy imádkozik, testtartásából. Valóban ő a Papnő az oltárnál, a Papnő a felajánlás pillanatában. ,,Felajánljuk magasztos Fölségednek ezt a tiszta, szent és szeplőtelen áldozati adományt...'' (a mise kánonjának szavai).

Azután megfordul:
-- Csináljátok csak! De Ő fel fog támadni! Hiába kételkedtek az én értelmemben, és vagytok vakok az igazságnak, amit Ő mondott. Hiába kísért a sátán, hogy cselt vessen hitemnek. A világ megváltásához hiányzik a gyötrelem, amit a legyőzött sátán adott szívemnek. Elfogadom a gyötrelmet, és felajánlom a jövőbeliekért. Isten veled, Fiam! Isten veled, Gyermekem! Isten veled, Kisfiam! Isten veled... Isten veled... Szent... Jó... Leginkább Szeretett és szeretetreméltó... Szépség... Öröm... Üdvösség forrása... Isten veled... Csókom... csókom... csókom... szemeidre... arcodra... aranyos hajadra... kihűlt tagjaidra... átszúrt szívedre..., ó, átszúrt szívedre!... Uram! Légy hozzám irgalmas!

* * *

Jézus szavai:
-- És a gyötrelem folytatódott megújuló támadásokkal egészen vasárnap hajnalig. Én szenvedésem alatt csak egy kísértést álltam ki. De Anyám, az Asszony, engesztelt az asszonyért, aki minden rosszban bűnös, ismét és ismét. És a sátán százszoros dühvel támadt Legyőzőjére. Mária legyőzte őt. A legkegyetlenebb kísértéseket állta ki Mária testében, szívében, lelkében. A világ azt hiszi, hogy a megváltás végetért utolsó leheletemmel. Nem. Az Anya fejezte be azt, hozzáadva hármas gyötrelmét, hogy megváltson a hármas bűnös vágytól, három napig küzdve a sátánnal, aki rá akarta bírni őt szavam megtagadására, hogy ne higgyen feltámadásomban. Mária volt az egyetlen, aki továbbra is hitt. Nagy és boldog e miatt a hite miatt is.

Mária gyötrelme hasonló volt az enyémhez a Getszemániban. A világ nem fogja megérteni ezeket a lapokat. De azok, akik a világban vannak anélkül, hogy a világból valók lennének, azok megértik, és jobban fogják szeretni a Fájdalmas Anyát. Ezekért mondtam ezt. (Vö. Jn 17, 16)
  A két férfi megmossa Jézus testét és bekeni a kenőcsökkel. Felkötik állát, hogy szája csukva maradjon. Mária erősebben nyög. Betakarják Jézust a lepellel. József még rátesz az arcra egy kendőt, és a leplet is a testhez erősíti nagy, széles csíkokkal.
  Mária még erősebben sír.