A bűnösök menedéke

(Egy bukott nő, aki Erzsébetnek és Zakariásnak Heródes által bordélyházzá átalakított házában tevékenykedett addig, amíg Jézus fel nem kereste ezt a helyet, hogy imádkozzon rokonai sírjánál, felhagyott romlott életével, és titokban Jézus tanítását hallgatta. Nem ismerték fel őt, mert sűrű fátyol alá rejtőzött. Neve: Aglae. Róla szól a következő részlet.)

               Mária nyugodtan dolgozik názáreti házában egy vásznon. Este van, minden ajtó be van zárva. Egy háromágú mécses világítja meg a kis szobát és az asztalt, amely mellett Mária ül. Egyedül van. Sötétkék ruháján fehér hóként tűnik fel az ölében levő vászon, amely leér egészen a padlóig. Szaporán varr, fejét munkája fölé hajtva. Arca homályban van, de feje tetejét bearanyozza a mécses sárga fénye.

A szoba csendes, és rend uralkodik benne. Este az utca is elhagyatott, onnan se jön be semmi zaj. Sem a kertből.

               Az utcára nyíló ajtón szerény kopogtatás hallatszik. Mária felemeli fejét, hallgatódzik... A kopogtatás olyan halk, hogy Mária bizonyára azt gondolja, valami éjjeli bogár vagy egy kis szél rázta meg az ajtót. Ismét munkája fölé hajlik. De a kopogtatás megismétlődik, most már jobban hallhatóan. Mária felkel, és az ajtó felé megy. Mielőtt kinyitná, megkérdi:

-- Ki kopog?

               Egy gyenge hang válaszol:

-- Egy nő. Jézus nevében, légy irgalmas hozzám!

               Mária azonnal kinyitja az ajtót, felemelve a lámpát, hogy felismerje a vándort. Egy ruhatömeget lát, amelyen keresztül semmi sem látszik. Szegényes ruházatban valaki mélyen meghajolva mondja:

-- Üdvözlégy, Úrnő! -- és megismétli: -- Jézus nevében, légy irgalmas hozzám!

-- Lépj be, és mondd meg nekem, mit akarsz! Nem ismerlek.

-- Senki sem ismer engem, és sokan ismernek engem, Úrnő. Ismer engem a bűn. És ismer engem a Szentség. De szükségem van rá, hogy most az Irgalmasság kitárja felém karját. És te vagy az Irgalom... -- és elsírja magát.

-- De gyere hát be... És mondd el nekem... Eleget mondtál, mert elfogadom, hogy szerencsétlen vagy. De még nem tudom, ki vagy. Mi a neved, nővérem?

-- Ó, nem! Nem nővér! Én nem tudok nővéred lenni. Te a Jó Anyja vagy... én... én a gonosz vagyok... -- és még erősebben sír fejére húzott köpenye alatt, amely elrejt mindent.

Mária egy székre teszi a mécsest, kézen fogja az ismeretlent, aki a küszöbön térdel, és kényszeríti, hogy felálljon.

               Mária nem ismeri őt... ő az a fátyolos asszony, aki Jézust hallgatta, amikor a tízparancsolatot magyarázta.

               Feláll, alázatosan, remegve, sírástól rázkódva, de még mindig ellenáll, nem akar belépni. Azt mondja:

-- Pogány vagyok, Úrnő. Számotokra, zsidók számára: szemét, még akkor is, ha szent lennék. Kétszeresen szemét vagyok, mert kéjnő vagyok.

-- Ha hozzám jössz, rajtam keresztül Fiamat keresed, többé nem lehetsz más, mint egy bűnbánó szív. Ez a ház befogadja azt, akinek Fájdalom a neve. -- És behúzza, bezárja az ajtót. Visszateszi a mécsest az asztalra. Felajánl neki egy széket, és biztatja: ,,Beszélj!''

De az elfátyolozott nő nem akar leülni. Kissé meghajolva folytatja sírását. Mária előtte áll, kedvesen és fenségesen. Vár, imádkozva, hogy lecsillapodjék a sírása. Arcán látszik, hogy imádkozik. Kezével még mindig a fátyolos nő kis kezét fogja.

               Végül lecsillapodik a sírás. A fátyolos nő letörli könnyeit fátylával, és utána azt mondja:

-- Elvégre nem azért jöttem olyan messziről, hogy ismeretlen maradjak. Ez az én megváltásom órája, és le kell lepleznem magamat, hogy... hogy megmutassam, milyen sok seb borítja szívemet. És ... és te anya vagy... és az ő Anyja... Azért irgalmas leszel irántam.

-- Igen, leányom.

-- Ó, igen! Mondj leányodnak! Volt egy anyám... és elhagytam... Utána mondták nekem, hogy meghalt fájdalmában... Volt apám... megátkozott... és azt mondta a városbelieknek: ,,Nincs többé leányom!'' -- (A sírás ismét hevesen visszatér. Mária elsápad a fájdalomtól. De kezét a fejére teszi, hogy megvigasztalja.) A fátyolos nő folytatja: -- Nincs többé senkim, aki leányának nevezne... Igen, így, becézzél így, amint a mamám tette, amikor tiszta voltam és jó. Engedd, hogy megcsókoljam ezt a kezet, és szárítsd fel vele könnyeimet. Egyedül a könnyeim nem mosnak le engem. Mennyit sírtam, mióta megértettem! Azelőtt is sírtam, mert rettenetes dolog csak egy kihasznált testnek lenni, amelyet a férfiak meggyaláznak. De azok az állat könnyei voltak, amellyel rosszul bánnak, és amely gyűlöl és fellázad az ellen, aki kínozza és mindinkább bemocskolja, mert... urat változtattam, de nem változtatott meg állatiasságom... Nyolc hónapja sírok... mert felfogtam... Felfogtam nyomorúságomat, rothadt voltomat, és nem tisztít meg a sírás. Ó, Anya! Száríts meg engem a te könnyeiddel, és én megtisztulok úgy, hogy megközelíthetem Üdvözítőmet!

-- Igen, leányom, igen. Ülj le! Ide, mellém. És beszélj nyugodtan! Hagyd itt minden terhedet, itt, anyai térdemen! -- és Mária leül.

               De a fátyolos nő lába elé roskad, és úgy akar beszélni. Halkan kezdi:

-- Szirakúzai vagyok... huszonhat éves... Egy felügyelő leánya voltam -- amint ti mondanátok -- egy nagy római úr gondnokáé, amint mi mondjuk. Egyetlen leánya voltam. Boldogan éltem. A tengerparton nagyon szép villában laktunk, atyám annak volt gondnoka. Időnként az úr is eljött a villába feleségével és gyermekeivel... Jól bántak velünk, és jók voltak hozzám. A leányok játszottak velem... A mamám boldog volt, és büszke volt rám. Szép voltam és értelmes, minden könnyen sikerült nekem. De a hiú dolgokat inkább szerettem, mint a jókat. Szirakúzában volt egy nagy színház. Egy nagy színház. Szép. Hatalmas. Játékokat és színdarabokat adtak elő benne. A vígjátékokban és tragédiákban sokszor szerepeltek a némajátékok. A néma táncokkal aláfestették a kórust. Te nem tudod... de mindenféle érzelmet ki lehet fejezni kézzel és testmozgással... Fiatal fiúk és leányok részesültek oktatásban a némajátékokra. Szépeknek kellett lenniük, mint az isteneknek, és mozgékonyaknak, mint a pillangóknak. Nekem nagy örömöm telt abban, hogy egy magaslatról néztem a némajátékokat. És utána eljátszottam azokat a virágzó réteken, a fövényen, a villa kertjében. Hasonló voltam egy művészi szoborhoz, vagy egy szélhez, annyira értettem ahhoz, hogy megmerevedjem egy szobor testtartásában, vagy repüljek, szinte a talajt sem érintve. Gazdag barátnőim csodáltak engem, a mamám büszke volt rám.

A fátyolos nő beszél, újra látja a múltat, álmodozik róla, és sír. Közben ismételten zokogni kezd.

-- Egy napon... május volt... egész Szirakuzát virágok borították. Nemrég fejeződtek be az ünnepek, és engem még továbbra is lelkesített egy tánc, amit a színházban mutattak be. Urunk vitt oda minket saját leányaival együtt. Tizennégy éves voltam. Ebben a néma táncban, a tavaszi tündéreket jelenítették meg, amint Cererét imádták, rózsákkal megkoronázva, rózsákba öltözve. Csak rózsák voltak rajtuk, mert ruhájuk nagyon finom fátyol volt, amelyeken el voltak szórva a rózsák. A tánc közben olyanoknak tűntek, mintha repültek volna. Testük láthatóvá vált, s mögöttük szárnyként úszott a fátyol rózsákkal. Megtanultam a táncot... és egy napon... egy napon...

A fátyolos nő még erősebben zokog... Utána folytatja:

-- Szép voltam. Ma is az vagyok. Nézd! -- Hirtelen feláll, hátravetve a fátylat, és engedve, hogy köpenye leessen. Jóllehet szerény ruhában van, egyszerű hajviselettel, ékszerek nélkül, mégis nagyon szép, igazán virágzó test, karcsú, de tökéletes, bájos arccal, fátyolos, de tüzes szemmel.

               Ismét letérdel Mária előtt, és folytatja:

-- Szép voltam, szerencsétlenségemre. Ostoba voltam. Azon a napon fátylakba öltöztem. Uram leányai segítettek ebben, mert szerették látni, amint táncolok... Megrészegített a virágok illata, a napfény, élveztem, hogy fiatal voltam, fürge és szép... Táncoltam... és láttak. Láttam, hogy figyel valaki. De nem szégyelltem magamat ruhátlanul egy férfi sóvárgó szeme előtt. Sőt, ez még fokozta tetszésemet a repülésekben... Élveztem, hogy csodálnak, és ez igazán szárnyakat adott. És ez lett a vesztem. Három nap múlva egyedül maradtam, mert urunk visszatért római házába. De nem maradtam a házban... Az a két csodálkozó szem felfedett előttem egy más dolgot is a táncon kívül. Felébresztette bennem az érzékiséget és a bujaságot.

Mária önkéntelenül is egy mozdulatot tesz, amivel kifejezi visszatetszését, s Aglae észreveszi ezt.

-- Ó, de te tiszta vagy! És talán én taszítalak téged...

-- Beszélj, beszélj, leányom! Jobb, ha Máriának mondod el, mintha neki. Mária a tenger, amely lemos.

-- Igen. Inkább neked. Én is ezt mondtam magamban, amikor megtudtam, hogy neki volt egy anyja... Mert először, amikor láttam, hogy annyira különbözik minden embertől, egészen szellemi -- most tudom, hogy van szellem, és hogy mi az -- és nem tudtam megmondani, hogyan lehetett Fiad ennyire érzékiség nélkül, jóllehet ember, és magamban azt gondoltam, hogy nem volt anyja, hanem így szállt alá a földre, hogy megváltsa a rettenetes nyomorúságtól az embereket, akik között én vagyok a legnyomorultabb...

Mindennap visszatértem arra a helyre, remélve, hogy ismét meglátom azt a barna, szép fiatalembert. És egy idő után ismét láttam. Beszélt velem. Azt mondta: ,,Jöjj velem Rómába! Elviszlek téged a császári udvarba, te leszel Róma gyöngye.'' Azt mondtam neki: ,,Igen. Hűséges feleséged leszek. Jöjj velem atyámhoz!'' Gúnyosan felnevetett és megcsókolt. Azt mondta: ,,Nem feleségem, hanem istennő leszel, és én leszek a te papod, aki felfedem neked az élet és a gyönyör titkait.'' Ostoba voltam, gyermek voltam. De noha gyermek voltam, nem volt ismeretlen előttem az élet... Csalfa voltam, de még nem erkölcstelen. Ajánlata undorral töltött el. Kibontakoztam öleléséből és hazafutottam. Nem szóltam semmit anyámnak. És nem tudtam ellenállni a vágynak, hogy ismét találkozzam vele... Csókjai még ostobábbá tettek... És visszatértem. Alig voltunk egyedül a tengerparton, amikor átkarolt és szenvedélyesen csókolgatni kezdett. Elárasztott csókokkal, szeretetteljes szavakkal. Azt kérdezte: ,,Nincs-e minden ebben a szeretetben? Nem édesebb-e egy köteléknél? Mi mást akarsz? Tudnál élni enélkül?''

-- Ó, Anyám! Azon az estén megszöktem ezzel a mocskos nemessel, és rongyává váltam, amelyre állati módon rátaposott. Nem istennő: szenny. Nem gyöngy: trágya. Nem az életet fedte fel előttem, hanem az élet szennyét, a becstelenséget, undort, fájdalmat, szégyent, végtelen nyomorúságot, hogy többé már magamé se voltam... És utána... a teljes elbukás. Hat hónapos bujálkodás után megunt engem, ő újabb szeretkezőket keresett, én pedig az utcára kerültem. Értékesítette táncosnői képességemet... Tudtam már, hogy anyám meghalt a fájdalomtól, és nem volt többé otthonom, anyám. Egy tánctanár felvett engem az iskolájába. Tökéletesített... Kihasznált... és belevetett engem a romlott római nemesek közé, mint egy virágot, amely jártas az érzékiség minden területén. A már bemocskolt virág egy szennygödörbe esett. Tíz éven keresztül mind mélyebbre süllyedtem. Utána ide hoztak, hogy felvidámítsam Heródest tétlenségében. Új urat kaptam. Ó, nincs az a leláncolt kutya, amelyet jobban megkötnének, mint minket! És nincs rettenetesebb ura egy kutyának, mint egy nőnek, aki birtokában van! Anyám, te remegsz! Irtózattal töltelek el!

Mária szívéhez emelte kezét, mintha megsebesült volna. De azt válaszolja:

-- Nem. Nem te. De irtózom a gonosztól, amely annyira uralja a földet. Folytasd, szegény gyermek!

-- Hebronba vittek. Szabad voltam? Gazdag voltam? Igen, mert nem voltam börtönben, és elárasztottak ékszerekkel. De csak azt láthattam, akit ő akart, és nem volt semmi jogom sem önmagam felett.

               Egy napon Hebronba jött egy ember: az Ember, a te Fiad. Az a ház kedves volt számára. Tudtam ezt, és hívtam, lépjen be. Sammai nem volt ott. Az ablakból már hallottam szavait, és láttam egy arcot, amely megzavarta a szívemet. De esküszöm, ó Anya, hogy nem a test hajtott engem Jézusodhoz. Az hajtott engem, amit ő kinyilatkoztatott nekem, s azért nem törődve a tömeg gúnyával, azt mondtam neki: ,,Lépj be!'' A lélek volt, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Azt mondta nekem: ,,Az én nevem: Üdvözítő. Megmentem azt, aki akarja, hogy megmentsem. Megmentem azáltal, hogy megtanítom a tiszta életre, arra, hogy minden áron jó legyen. Én vagyok az, aki keresi az elvesztettet, aki életet ad. Én vagyok a Tisztaság és az Igazság.'' Azt mondta nekem, hogy nekem is van lelkem, és megöltem az életmódommal. De nem átkozott el, nem nevetett ki. És sose nézett rám! Az első férfi, aki nem tapadt rám sóvár tekintettel, mert rendelkezem egy félelmetes csapással, hogy vonzom a férfiakat. Azt mondta nekem, hogy aki keresi őt, megtalálja, mert ő itt van, ahol orvosra és orvosságra van szükség. És elment. De szavai itt maradtak. Azt mondtam magamban: ,,Az ő neve: Üdvözítő.'' Ezzel mintegy megkezdődött a gyógyulásom. Velem maradtak a szavai és az ő pásztor barátai. És megtettem az első lépést azzal, hogy alamizsnát adtam nekik, imáikat kérve. És utána... elmenekültem...

Ó, ez a menekülés szent volt! Elmenekültem a bűntől, keresve az Üdvözítőt. Őt keresve mentem. Biztos voltam benne, hogy megtalálom, mert megígérte nekem. Elküldtek engem egy emberhez, akit Jánosnak hívtak, hogy talán ő az. De nem ő volt. Egy zsidó oda irányított engem, ahol Jézus időzött tanítványaival, Lázár egyik birtokán. Abból éltem, hogy eladtam a sok aranyat, amim volt. Hónapokon keresztül, amikor bolyongtam, el kellett fednem az arcomat, hogy el ne fogjanak, mert Aglae valóban el volt temetve az alatt a fátyol alatt. A régi Aglae meghalt. Csak a megsebzett, elvérzett lélek volt ott, amely orvosát kereste. Sokszor kellett menekülnöm az emberek érzékisége elől, amely üldözött engem még így is, megsemmisülve a ruhámban. Még a te Fiadnak egyik embere is.

A tanyán, ahol Jézus tartózkodott úgy éltem, mint egy állat: szegényen, de boldogan. A harmat és a folyó nem tisztított meg engem annyira, mint az ő szavai. Ó, egy szavát se vesztettem el! Egyszer megbocsátott egy gyilkosnak. Hallottam... és szerettem volna azt mondani neki: ,,Bocsáss meg nekem is!'' Egy más alkalommal beszélt az elvesztett ártatlanságról... Ó, mennyit sírtam ismét! Majd meggyógyított egy leprást... és szerettem volna odakiáltani: ,,Tisztíts meg engem a bűnömtől...'' Egyszer meggyógyított egy őrültet, aki római volt... és sírtam... és azt mondtam magamban, hogy a földi haza eltűnik, de az égi megmarad. Egy este vihar volt, és befogadott engem a házba... és utána a felügyelőnél szerzett nekem szállást... Egy gyermek által azt mondta nekem: ,,Ne sírj!''... Ó, mily jóságos ő, és mily nyomorult vagyok én! Oly nagy mindkettő, hogy nem mertem nyomorúságomat az ő lábához vinni... annak ellenére, hogy egyik embere éjjel beszélt nekem a te Fiad végtelen irgalmáról. És utána valaki bűnt látott egy újjászületett lélek vágyában, és az én Üdvözítőm elment... és én vártam rá. De valaki méltatlankodva bosszút állt rajtam, pedig ő még nálam is méltatlanabb volt. Mert én pogányként saját magam ellen vétkeztem, míg ő már ismerte Istent, és Isten Fia ellen vétkezett... és kővel dobáltak engem... de a kőnél is inkább sértett engem a vád, és testemnél inkább megsértette szegény lelkemet a csüggedésbe hajtva.

Ó, rettenetes küzdelmet vívtam magammal! Megtépázva, vérezve, megsebesítve, lázasan, Orvosom nélkül, fedél nélkül, kenyerem sem volt, néztem hátra, előre. Múltam azt mondta: ,,Térj vissza!'' Jelenem azt mondta: ,,Öld meg magadat!'' Jövőm azt mondta: ,,Remélj!'' Reméltem... Nem lettem öngyilkos. De az lennék, ha ő kidobna engem, mert többé nem akarok az lenni, aki voltam! Elvonszoltam magamat egy faluba, fedelet kérve, de felismertek. Menekülnöm kellett, mint egy állatnak, ide, oda, mindig követve, mindig megvetve, mindig elátkozva, mert becsületes akartam lenni, és mert csalódást okoztam azoknak, akik rajtam keresztül akartak lesújtani a Fiadra. Követve a folyót eljutottam Galileába, és ide jöttem... Te nem voltál itt... Elmentem Kafarnaumba. Ott se voltál, épp akkor távoztál el. De meglátott engem egy öreg. Egyike ellenségeinek, és ő azt akarta, hogy tanúja legyek vádjának Fiad ellen. És mivel én sírtam anélkül, hogy választ adtam volna neki, azt mondta nekem... azt mondta nekem...: ,,Minden megváltozhat számodra, ha te a szeretőm leszel, és közreműködsz velem a názáreti rabbi megvádolásában. Elég, ha azt mondod barátaim előtt, hogy ő a te szeretőd volt...'' Úgy elfutottam, mint az, aki látja, hogy egy virágbokor megnyílik, és egy kígyó tekereg alatta.

Így felfogtam, hogy többé nem járhatok az ő nyomában... azért eljöttem hozzád. Íme, itt vagyok: taposs rám, szenny vagyok. Űzz el engem, bűnös nő vagyok. Megmondom neked a nevemet: kéjnő. Mindent elfogadok tőled. De légy kegyes hozzám, te, aki Anya vagy. Fogd meg szegény, szennyes lelkemet, és vidd el hozzá! Ocsmányság a te kezedbe tenni az én bujaságomat. De csak ott lesz megvédve a világtól, amely azt akarja, és ott válik bűnbánattá. Mondd meg nekem, mit kell tennem? Hogyan kell tennem? Mit kell használnom, hogy többé ne Aglae legyek? Mit kell megcsonkítanom magamban? Mit kell kitépnem magamból, hogy többé ne legyek bűn, csábítás, hogy többé ne kelljen félnem saját magamtól és az emberektől? Ki kell tépnem a szemeimet? Meg kell égetnem a számat? Le kell vágnom a nyelvemet? Szemem, szám, nyelvem rosszra vittek engem. Nem akarom többé a rosszat, és készen vagyok arra, hogy megbüntessem magamat és tagjaimat, feláldozva azokat. Vagy azt akarod, hogy lehasítsam ágyékaimat, amelyek aljas szeretetre ösztönöztek engem sóvárságukkal? Ezt a kielégíthetetlen bensőmet, melynek újraéledésétől állandóan félek? Mondd meg, mondd meg, hogyan felejtheti el az ember női mivoltát, és hogyan felejtetheti el másokkal, hogy nő?!

Mária zavarban van. Sír, szenved, de fájdalma csak könnyeiben nyilvánul meg, amelyek a bűnbánóra hullanak.

-- Bűneim bocsánatának tudatában akarok meghalni. Úgy akarok meghalni, hogy ne emlékezzek másra, csak az Üdvözítőre. Úgy akarok meghalni, hogy az ő Bölcsessége az én barátnőm legyen. Többé nem tudok a közelébe menni, mert a világ figyeli őt, és figyel engem, hogy vádoljon minket...

               Aglae sír, egészen a földre vetve magát, mint egy darab rongy.

               Mária feláll, s halkan azt mormolja:

-- Mily nehéz Megváltónak lenni! -- Szinte eláll a lélegzete.

               Aglae, aki hallja a suttogást, és megérzi, miről van szó, felnyög:

-- Számomra mindennek vége!

-- Nem leányom. Nincs vége. Most kezdődik számodra. Hallgass ide, szegény lélek! Nem miattad szenvedek, hanem a kegyetlen világ miatt. Nem engedlek elmenni, hanem befogadlak, szegény fecske, amelyet a vihar az én falamhoz vert. Én viszlek téged Jézushoz, és ő megmondja neked az utat az üdvösségre.

-- Nem remélek többé... A világnak igaza van. Nem nyerhetek bocsánatot.

-- A világtól nem. De Istentől igen. Hagyd, hogy én beszéljek hozzád a Legfelsőbb Szeretet nevében, aki egy Fiút adott nekem, hogy én a világnak adhassam őt. Kiemelt engem az én Istennek szentelt szüzességem boldog tudatlanságából, hogy a világ részesülhessen a bocsánatban. Véremet vette nem a szüléskor, hanem a szívemből, amikor kinyilatkoztatta nekem, hogy gyermekem a Nagy Engesztelő Áldozat. Nézz rám, leányom! Ebben a szívben egy nagy seb van. Már több mint harminc éve fáj, és mind nagyobbá válik, és elemészt engem. Tudod, mi a neve?

-- Fájdalom.

-- Nem. Szeretet. Szeretet ez, ami arra ösztönöz engem, hogy a Fiam ne legyen egyedül üdvözítő munkájában. Szeretet, amely tüzel engem, hogy megtisztítsam azokat, akik nem mernek a Fiamhoz menni. Szeretet, amely könnyekre indít, hogy megmossam a bűnösöket. Te azt akartad, hogy simogassalak. Neked adom könnyeimet, amelyek már tisztává tesznek téged, hogy felnézhess Uramra. Ne sírj így! Nem te vagy az egyetlen bűnös nő, aki az Úrhoz jön, és megváltva megy el tőle. Voltak előtted mások, és utánad is jönnek mások.

               Kételkedsz abban, hogy ő meg tud neked bocsátani? Hát nem látod minden dologban, ami veled történt, az Isteni Jóság titokzatos akaratát? Ki vezetett el téged Júdeába? Ki János házához? Ki küldött téged az ablakhoz azon a reggelen? Ki gyújtott benned egy mécsest, hogy megvilágítson téged szavaival? Ki tett képessé megérteni, hogy a szeretet az imával egyesülve elnyeri az isteni segítséget az imádkozó számára? Ki adott neked erőt, hogy elmenekülj Sammai házából? Ki adott erőt, hogy kitarts az első napoktól az ő érkezéséig? Ki hordozott téged az ő útján? Ki képesített arra, hogy bűnbánó módjára élj, és mind jobban megtisztítsd lelkedet? Ki adta neked a vértanú lelkületét, a hívő lelket, a kitartó lelket, a tiszta lelket?

Igen, ne rázd a fejedet! Azt hiszed, hogy csak az tiszta, aki nem ismerte meg az érzékiséget? Azt hiszed, hogy a lélek nem lehet ismét szűzi és szép? Ó, leányom! Hidd el, hogy ha összehasonlítjuk az én tisztaságomat, amely teljesen az Úr kegyelméé, és a te hősies felemelkedésedet a te elvesztett tisztaságod felé, akkor a tied a nagyobb. Te ismét felépítetted azt: az érzékiség, a szükségérzet és a szokás ellenére. Számomra az adomány oly természetes, mint a légzés. Neked el kell nyomnod gondolataidat, érzelmeidet, testedet, hogy ne emlékezzél, ne kívánj, ne engedelmeskedjél neki. Én... ó, képes-e egy néhány órás gyermek a testi vágyakra? Érdemet szerez, ha nem teszi? Így vagyok én. Én nem tudom, mi ez a tragikus éhség, amelynek áldozatául esett az emberiség. Én csak az Isten után való legszentebb éhséget ismerem. Te azonban nem ismerted ezt, és magadtól rájöttél! De te uralkodtál a másik, tragikus és rettenetes éhség felett Isten szeretetéből, aki most a te egyetlen szerelmed.

Mosolyogj, leányom, az isteni irgalmasságra! Fiam azt teszi benned, amit Hebronban mondott. Már meg is tette. Te már meg vagy mentve, mert akartad, hogy megmentsen téged. Mert értékelted a tisztaságot, a fájdalmat, a jót. Lelked újjászületett. Igen. Szükséged van az ő szavára, hogy Isten nevében megmondja neked: ,,Bocsánatot nyertél.'' Én nem tudom megtenni ezt. De csókomat adom neked ígéretként, a bocsánat kezdeteként.

               Ó, Örök Lélek, egy kicsi belőled mindig Máriádban van. Engedd, hogy ő kiárassza ezt, Megszentelő Lélek, a teremtményre, aki sír és remél. Fiúnk által, ó Szeretet Istene, üdvözítsd őt, aki Istentől várja az üdvösséget! Egy csoda révén ereszkedjék le rá a kegyelem, amiről az Angyal azt mondta, hogy Isten elhalmozott engem, és erősítse meg őt addig, amíg Jézus, az Áldott Üdvözítő, a Legfőbb Főpap feloldozza őt az Atya, Fiú és a Lélek nevében...

Éjjel van, leányom. Fáradt vagy és elnyűtt. Gyere! Pihenj. Holnap útrakelsz... Egy becsületes családhoz küldelek. Mert ide már sokan jönnek. És adok neked egy ruhát, ami egész hasonlít az enyémhez. Zsidó nőnek nézel majd ki. Mivel csak Júdeában látom majd viszont Fiamat, mert közel van már a húsvét, és április újholdján Betániában leszünk, akkor majd beszélek rólad. Jöjj a zelóta Simon házába! Ott találsz engem, és hozzá viszlek téged.

               Aglae még sír. De most már békésen. A földön ül. Mária is ismét leült. És Aglae fejét Mária térdére teszi, és megcsókolja a kezét... Utána felsóhajt: ,,Fel fognak ismerni engem...''

-- Ó, nem! Ne félj! A te ruhád már nagyon ismert. De én előkészítelek téged erre az útra a Bocsánat felé, és olyan leszel, mint egy szűz, aki lakodalomra megy: másfajta és ismeretlen tömeg előtt, aki nem ismeri a szertartást. Gyere! Van egy kis szobám az enyém mellett. Ott szálltak meg a szentek és az utasok, akik vágyakoztak arra, hogy Istenhez menjenek. Téged is vendégül fog látni.

               Aglae fel akarja szedni köpenyét és fátylát.

-- Hagyd! Azok a szegény, elveszett Aglae ruhái. Ő többé már nem létezik... és a ruháknak sem kell megmaradniuk. Nagyon sok gyűlöletet hallottak... és a gyűlölet éppoly rossz, mint a bűn.

Kimennek a sötét kertbe, és belépnek József kis szobájába. Mária meggyújtja a kis mécsest, amely az egyik asztalkán áll, megsimogatja még a bűnbánót, bezárja az ajtót, és saját hármas lámpásával körülnéz, hová vigye Aglae köntösét, hogy holnap egy látogató se lássa meg.

(3-149)