13. Aki nekünk a Szentlelket elküldötte

Az utolsó vacsora termében Szűz Mária és a tizenkét apostol együtt várják a Szentlélek eljövetelét. Mária felolvas nekik valamit és a többiek csendben ezen elmélkednek. Mária mintha elragadtatásban lenne, mosolyog. Az apostolok áhítattal néznek rá. Utána Mária megint felolvas a tekercsből, s ismét csendben imádkoznak.

Hirtelen a reggeli csendet erős szél zúgása szakítja meg, amely összhangzatos, mintha hárfából jönne, és emberi ének kísérné. A hang mindjobban közeledik, betölti az egész házat. Az apostolok ijedten emelik fel fejüket, és amint a hang közeledik, egyesek készen állnak a menekülésre, mások a földre kuporodnak és fejüket kezükbe, kabátjukba rejtik. Van, aki Máriához húzódik, de óvatosan megőrizve tiszteletteljes tartózkodásukat, amellyel mindig viseltettek a Legtisztább iránt. Csak János nem fél, mert látja Mária arcán a békét és a sugárzó örömöt, amellyel felemeli tekintetét és néz valamit, amit egyedül ő lát. Mária letérdel, kitárja karját és kiterjeszti köntösét a mellette térdelő Jánosra és Péterre. Mindez egy perc töredéke alatt történik. Ekkor íme, a Fény, a Tűz, a Szentlélek belép a dallamos hang utolsó foszlányára, ragyogó gömbalakjában, anélkül, hogy a zárt szoba ajtaja vagy ablaka kinyílt volna, és egy pillanatig Mária feje felett lebeg, egy tenyérnyire fejétől. Mária hátraveti fejét, és örömmel kiált fel, mosolyog. Ekkor a fénylő gömb tizenhárom lángra oszlik szét, amelyek földöntúli fényben ragyognak, és leszállnak az apostolok homlokára. Mária feje körül pedig koronát képez a reá szálló láng, mintegy megkoronázva Királynőként  az Isten Leányát, Anyját, Jegyesét, az Érintetlen Szüzet, a Teljesen Szépet, az örökké Szeretettet, az örök Hajadont; akit semmiféle dolog sem képes lealacsonyítani semmiben sem; azt, akit a fájdalom megöregített, de aki a feltámadás örömében megújult, aki részesedik Fiának szépségében, fiatalságában, életerejében... mintegy elővételezve a mennybe felvett test szépségét, lévén a mennyország virága. A Szentlélek tűzpirosan fénylik a Szeretett feje körül. Mit mondhat neki? Titok! Mária áldott arca átváltozik a természetfeletti örömtől, szeráfi mosoly sugárzik róla, örömében könnyei gyémántokként tündökölnek. Egy ideig ott marad a Tűz, utána eltűnik. Nyomában kellemes illat marad, amelyet nem lehet egyetlen földi virág illatához sem hasonlítani. Ez a mennyország illata. Az apostolok magukba mélyednek...Mária még mindig elragadtatásban van. Karját mellén tartja, szemét behunyja, fejét lehajtja. Folytatja Istennel való társalgását...amelyet senki sem hall. Senki sem zavarja meg őt. János rámutatva mondja:

- Ő az oltár. Az ő dicsőségén nyugodott meg az Úr Dicsősége...

- Igen, ne zavarjuk meg örömét. De menjünk, hirdessük az Urat, és nyilvánítsuk ki műveit és szavait a népnek - mondja Péter természetfeletti buzgósággal.

- Menjünk! Menjünk! Isten Lelke lángol bennem - mondja Jakab, Alfeus fia. - És tettekre ösztönöz minket. Menjünk mindnyájan és hirdessük a jó hírt az embereknek.

Kimennek, mintha valami nagy erő hajtaná, vagy vonzaná őket.