8. Akit értünk tövissel koronáztak
Az ostorozás után Jézust ismét megkötözik, s az egyik katona felteszi a kérdést:

- És most? Mit csináljunk vele? Unatkozom!

- Várj! A zsidók királyt akarnak. Most őt adjuk nekik. Azt ott...- mondja a másik katona. És kifut, bizonyára egy hátsó udvarba, ahonnan egy köteg tüskés ággal tér vissza, amelyek még hajlékonyak, mert a tavasz aránylag puhán tartja az ágakat, de a hosszú, hegyes tüskék már kemények. Rövid kardjukkal levágják a leveleket és a virágokat, körbehajtják az ágakat, és szegény fejébe nyomják. De a barbár korona leesik a nyakába.

- Nem áll meg. Szorosabbra. Vegyétek le!

Amikor leveszik, megkarcolják vele arcát, kockáztatva, hogy megvakítják, és ütik a fejét, amikor ezt teszik. Megszorítják. Most túl szűk, és noha fejére préselik, attól tartanak, hogy leesik. Ismét leveszik, kitépve hajának egy részét is. Megint átalakítják. Most jól sikerült. Elől három sor tüske van. Hátul, ahol a három ág keresztezi egymást, nagy csomó tüske van, ami beleszúródik nyakszirtjébe.

- Látod, milyen jól áll? Természetes bronz és hamisítatlan rubinok. Nézd meg magadat, király, az én páncélomban - gúnyolódik a kínszenvedés kitalálója. - Nem elég a korona ahhoz, hogy valaki király legyen. Bíbor is kell és jogar. Az istállóban van egy nád és a szennygödörnél egy vörös zeke. Hozd ide, Cornelius!

Jézus kezébe nyomják a nádat, vállára vetik a piszkos, vörös rongyot, fejet hajtanak előtte és üdvözlik:

- Üdvözlégy, zsidók királya - és majd megpukkadnak a nevetéstől.

 Jézus engedi nekik, hogy ezt tegyék. Engedi, hogy ,,trónjára'' ültessék, egy felfordított dézsára, amelyből bizonyára a lovakat itatták, hagyja, hogy üssék, gúnyolják, egy szót sem szól. Csak nézi őket... oly szelíd és oly fájdalmas tekintettel, hogy szíven szúrja az embert. A katonák csak akkor hagynak fel a gúnyolódással, amikor egyik feljebbvalójuk érdes hangon rájuk parancsol, hogy a vádlottat vezessék Pilátus elé. - Vádlott! Mivel vádolják? Jézust visszaviszik a tágas udvarba. Még rajta van a korona, a zeke és kezében a nád.

- Jöjj előre, hogy bemutassalak a népnek.

A már összetört Jézus méltóságteljesen kiegyenesedik. Ó, mily valódi király Ő!

- Idehallgassatok, zsidók! Itt van az Ember. Megbüntettem. De most hagyjátok elmenni.

- Nem, nem! Látni akarjuk! Ki vele! Hogy néz ki az istenkáromló!

- Vezessétek ki! Nézzétek!

Közben Jézus kimegy az előcsarnokba, és négy katona között láthatják. Pilátus rámutat:

- Íme, az Ember! A ti királyotok. Nem elég még mindig?

A nap már dél felé jár, kidomborítja az arcvonásokat: emberek ezek?Nem! Veszett hiénák! Ordítanak, öklükkel fenyegetnek, halált kívánnak rá... Jézus egyenesen áll. Soha nem volt ilyen méltóságteljes, mint most. Még akkor sem, amikor leghatalmasabb csodáit művelte. Ez a fájdalom nemessége. Olyan isteni, hogy ez elég lenne ahhoz, hogy Istennek nevezzék. De ahhoz, hogy kiejtsék ezt a nevet, legalább embereknek kellene lenniük. Jeruzsálemben azonban nincsenek emberek. Csak ördögök. Jézus körülnéz a tömegen, keresi, s megtalálja az embertengerben a baráti arcokat. Hányat? Húsznál kevesebbet az ezernyi ellenség között. Lehajtja fejét, ez az elhagyatottság lesújtja. Egyik könnye a másik után hull. Könnyezése nem kelt szánalmat, hanem még vadabb gyűlöletet. Visszaviszik a tágas udvarba.

- Nos tehát? Hagyjátok elmenni. Ez az igazság.

- Nem! A halálba! Feszítsd meg őt!

- Odaadom nektek Barabást megfeszítésre.

- Nem! Krisztust!

- Akkor vegyétek ti! Feszítsétek meg! Mert én nem találok benne semmi bűnt, hogy ezt tegyem.

- Isten Fiának mondotta magát! A mi törvényünk halállal sújtja az ilyen káromlást!

Pilátus magába mélyed. Visszavonul. Leül trónjára. Kezét homlokára teszi, és térdére könyökölve figyeli Jézust.

- Jöjj ide - mondja. Jézus odamegy eléje. - Igaz? Válaszolj!

Jézus hallgat.

- Honnan jöttél? Ki az Isten?

- Minden.

- És utána? Mit jelent a Minden? Aki Minden, miért hal meg? Bolond vagy... Nincs Isten. Én vagyok. Jézus hallgat.

- Poncius, Claudia Procula szolgálója kéri, hogy beléphessen. Egy írást hoz számodra.

- Uram! Még az asszony is, most! Jöjj!

Belép egy római asszony és térdet hajtva, viasztáblát nyújt át. Bizonyára azon kéri Procula, hogy ura ne ítélje el Jézust. A nő visszavonul, miközben Pilátus olvassa az üzenetet.

- Azt tanácsolja nekem, hogy kerüljem el megölésedet. Igaz, hogy te több vagy, mint egy jós? Félelmet keltesz bennem.

Jézus hallgat.

- De nem tudod, hogy hatalmam van elbocsátani, vagy keresztre feszíteni téged?

- Semmi hatalmad nem lenne, ha nem kaptad volna a magasból. Azért az, aki kezedbe adott engem, bűnösebb nálad.

- Ki vagy? Ki az Istened? Félek...

Jézus hallgat. Pilátus tűkön ül. Akar is meg nem is. Fél Isten büntetésétől, fél Rómáétól, fél a zsidók bosszújától. Egy pillanatra istenfélelme győz. Előre megy és kijelenti:

- Nem bűnös!