Máriát átadják a templomnak

Mária apja és anyja között megy Jeruzsálem utcáin. A járókelők megállnak és nézik a teljes fehérbe öltözött szép kisleányt. Anna és Joakim sírástól vörös szemei elárulják, hogy nagy fájdalmukba kerül lemondani kisleányukról. A járókelők bizonyára nagyszülőknek, vagy dédszülőknek nézik őket. Joakim mintha 20 évet öregedett volna, és amellett betegnek is látszik, annyira fáradt és szomorú.

               Mindketten igyekeznek elrejteni sírásukat. Ha ez sokak előtt sikerül is, de nem sikerül Mária előtt, aki felváltva néz fel apjára és anyjára. Ők mosolyt erőltetnek az arcukra, de ajkuk remegése és kézszorításuk erősödése elárulja igazi érzelmeiket. Amikor Mária visszamosolyog rájuk, bizonyára azt gondolják: ,,Íme, egy mosollyal kevesebb abból, amit még láthatunk.''

Lassan mennek, mintha csak minél hosszabbra akarnák nyújtani útjukat. Mindent felhasználnak arra, hogy megálljanak... De minden út véget ér, ez is. Elérkeznek a templomhoz. Anna felsóhajt, és még erősebben megszorítja Mária kezecskéjét.

-- Kedves Anna, én veled vagyok! -- mondja egy hang egy alacsony boltív homályából az útkereszteződésnél. Erzsébet várakozik ott rájuk, és meghívja őket a baráti ölelkezés után:

-- Gyere, gyere be ebbe a baráti házba egy kicsit! Utána majd együtt megyünk. Ott van Zakariás is.

               Mindnyájan belépnek a sötét szobába, amelyet csak egy tűzhely világít meg. A háziasszony, bizonyára Erzsébet barátnője, tapintatosan magukra hagyja őket.

-- Ne gondold, hogy megbántam ígéretemet, vagy hogy nem szívesen adom kincsemet az Úrnak -- magyarázza Anna könnyek között -- de fáj a szívem, az én öreg szívem, amely visszatér majd gyermektelen egyedüllétébe! Ha éreznéd...!

-- Megértem, Annám... De te jó vagy és Isten megvigasztal majd egyedüllétedben. Mária imádkozni fog édesanyja békéjéért. Ugye?

               Mária simogatja anyja kezét és megcsókolja, arcához érinti, hogy az megsimogassa őt. Anna keze közé veszi Mária kis arcocskáját, és csókolgatja, csókolgatja. Nem tud betelni vele. Belép Zakariás és üdvözli őket:

-- Az Úr békéje az igazaknak!

-- Igen -- mondja Joakim -- kérd számunkra a békét, mert szívünk beleremeg az áldozatba, mint Ábrahámé, miközben felment a hegyre, és mi nem találunk más áldozatot, hogy megváltsuk ezt. Meg akarjuk hozni, mert hűségesek vagyunk Istenhez. De szenvedünk, Zakariás. Isten papja, légy megértő irántunk és ne ütközzél meg rajtunk!

-- Soha. Sőt, fájdalmatok, amely nem lépi túl a megengedett mértéket, és nem visz titeket hűtlenségbe, megtanít engem a Magasságbeli szeretetére. Ne féljetek! Anna prófétanő jól gondját viseli majd Dávid és Áron e virágjának. Ebben a pillanatban ő az egyetlen liliom Dávid szent törzséből a templomban, és királyi gyöngyként fogják gondozni. Mivel az idők a végükhöz közelednek, gondot kell viselni a törzs anyáira, hogy gyermekeiket a templomnak szenteljék, mert Dávid egy szűzétől származik majd a Messiás. Azonban a hit megfogyatkozása miatt a szüzek helyei üresek. Nagyon kevesen vannak a templomban, és ebből a királyi törzsből senki, miután három éve Elizeus leánya, Sára férjhez ment. Igaz, hogy még harminc év hiányzik a határidőből, de... Jól van, reméljük, hogy Mária lesz az első Dávid sok szüze között a Szent Függöny előtt. És utána... ki tudja...

Zakariás nem mond többet, de elgondolkozva néz Máriára. Utána folytatja:

-- Én is őrködöm majd felette. Pap vagyok, és van hatalmam ott benn. Felhasználom majd ennek az angyalnak az érdekében. És Erzsébet gyakran eljön majd hozzá...

-- Ó, biztosan! Oly nagy szükségem van Istenre, és eljövök, hogy megmondjam ennek a leánynak, hogy ő elmondja az örökkévalónak.

               Anna félelme elmúlt. Erzsébet, hogy még inkább megvigasztalja, megkérdi tőle:

-- Nem a te menyegzői fátylad van Márián?

-- De igen. Vele együtt az Úrnak szentelem azt is. Többé nincs rá szükségem... Meg azért is, mert vagyonunk nagyon megfogyatkozott az adó és a szerencsétlenségek miatt. Nem volt módomban nagyon költekezni. Csak kelengyével láttam el bőven az Isten Házában való tartózkodásának idejére, és utána... mert azt gondolom, nem én leszek az, aki felöltözteti őt a menyegzőre... és azt akarom, hogy mindig a mama keze készítse elő a menyegzőre a jegyes ruháját, akkor is, ha már kihűlt és mozdulatlan.

-- Ó, miért gondolkodsz így?

-- Öreg vagyok, unokatestvérem. Sose éreztem ezt annyira, mint most ez alatt a fájdalom alatt. Életem utolsó erejét adtam ennek a virágnak, hogy kihordjam és tápláljam, és most... és most... az ő elvesztése elveszi minden erőmet.

-- Ne beszélj így, Joakim miatt.

-- Igazad van. Igyekszem majd a férjemért élni.

               Joakim úgy tesz, mintha nem hallotta volna, igyekszik Zakariásra figyelni, de hallotta, és nagyot sóhajt, könnyes szemmel.

-- Azt hiszem, ideje, hogy a templomba menjünk -- mondja Zakariás.

               Felállnak mindnyájan, hogy felvegyék köpenyüket és induljanak. De mielőtt kimennének, Mária letérdel a küszöbre, kitárt karral. Olyan, mint egy kis imádkozó kerub.

-- Atyám! Anyám! A ti áldástokat!

               Nem sír, a kicsi erős. De ajka remeg, és hangja olyan, mint egy remegő galamb sóhajtása. Arcocskája sápadt, szeméből az az aggódó megadás tükröződik, ami késôbb, a Kálvárián és a Sírnál is jelentkezik.

               Szülei megáldják és megcsókolják. Egyszer, kétszer, tízszer. Nem tudnak betelni csókolásával... Erzsébet csendesen sír, és Zakariás, bármennyire is igyekszik titkolni, megrendült.

               Kimennek. Mária atyja és anyja között megy, mint előbb. Előttük megy Zakariás a feleségével. Belépnek a templomba.

-- Megyek a főpaphoz. Ti menjetek el egészen a Nagy Udvarig.

Átmennek három előcsarnokon és udvaron. Mária a napsütésben még fehérebbnek látszik. Mennyire doboghat a szíve, szüleiével együtt! Erzsébet Anna mellett áll, kissé hátrább, az arannyal fedett nagy márványkocka előtt.

               Ezüst trombiták harsogása hallatszik, és kinyílik a kapu. Pompás menet közeleg trombitaharsogás közepette, tömjénfelhőben. A főpap ünnepélyes öltözetben, a napfényben sziporkázó drágakövekkel díszítve. Egyedül jön előre, kísérete a kapunál marad, félkörben felállva. Baloldalt egy csoport fehérbe öltözött leányka Anna prófétanővel és más idős tanítónővel.

A fôpap ránéz a kicsire és elmosolyodik. Ugyancsak kicsinynek tűnhet Mária a hatalmas lépcsősor végén! A pap ég felé tárt karral imádkozik. Mindnyájan meghajolva hallgatják. Utána int Máriának.

               Ő elszakítja magát anyjától és atyjától, és mintegy elbűvölten megy felfelé. És mosolyog. Mosolyog a templom értékes függönyére. Felér a lépcsősor tetejére, és megáll a főpap előtt, aki fejére teszi a kezét. Elfogadja az áldozatot. Volt-e valaha ennél tisztább áldozata a templomnak?

               Utána megfordul, és kezét Mária vállán tartva, mintha az oltárhoz vezetné a szeplőtelen Báránykát, a templom kapujához megy vele. Mielőtt belépnének, megkérdezi tőle:

-- Mária, Dávid leánya, tudod, mit fogadtál meg?

               Amikor az ezüstös hangján igennel felel, a főpap felkiált:

-- Akkor lépj be! Járj jelenlétemben, és légy tökéletes!

               Mária belép és a homály elnyeli őt, a főpap kísérete a leánykákkal és tanítónőikkel és a levitákkal együtt mindinkább elrejtik, elválasztják őt...

               Már nem látható. Bezárulnak a kapuk. A két öreg felsóhajt:

-- Mária! Leányom! -- Utána egy sóhajtással egymásnak mondják: -- Anna! Joakim! -- és befejezik: -- Dicsérjük az Urat, aki befogadta őt Házába, és az ő útján vezeti.

(1-51)