Isten lilioma

Joakim és Anna Zakariás és Erzsébet társaságában megy a templomba, hogy elvégezzék az elôírt szertartást. Máriát meleg, puha pólyába takarva viszik, mert az idô hideg. Joakim két kövér bárányt vezet kötélen. Joakim új ruhája sötétvörös, Annáé elefántcsontsárga. Szép benne, mint egy királynô. Erzsébet meg is jegyzi:

-- Olyannak tűntök nekem, mint házasságkötéstek napján. Akkor még kislány voltam, de emlékszem, milyen szép és boldog voltál.

-- De most még boldogabb vagyok... és ezen a szertartáson ugyanazt a ruhát akarom viselni. Megôriztem erre az alkalomra... és nem reméltem, hogy ismét felveszem.

-- Az Úr nagyon szeretett téged... -- mondja felsóhajtva Erzsébet.

-- És ezért neki adom azt, akit legjobban szeretek. Ezt az én virágomat.

-- Hogyan tudsz majd elszakadni tôle, amikor eljön az ideje?

-- Visszaemlékezve arra, hogy nem volt gyermekem, és az Isten adta nekem. Akkor még boldogabb leszek, mint most. Amikor tudom, hogy a templomban van, azt mondom majd: ,,A Tabernákulum közelében imádkozik, édesanyjáért is imádkozik Izrael Istenéhez.'' És ez békével tölt majd el. És még nagyobb békét érzek, amikor mondom: ,,Ô egészen az övé. Amikor ez a két boldog öreg, aki ôt az égbôl kapta, nem lesz többé, Ô, az Örökkévaló lesz még mindig az Atyja.'' Hidd el, erôsen meg vagyok gyôzôdve arról, hogy ez a kicsi nem a mienk. Én már nem tudtam többé semmit sem tenni... Ô küldte ôt méhembe, isteni ajándékként, hogy felszárítsa könnyeimet, és megerôsítse reményünket és imáinkat. Azért az övé. Mi az ô boldog ôrzôi vagyunk... és áldott legyen érte!

Közben elérkeznek a templom falához.

-- Míg ti a Nikánor kapuhoz mentek, én megyek és értesítem a papot. Utána én is jövök -- mondja Zakariás. És eltűnik egy boltív mögött.

               Amikor megérkeznek az egymásután emelkedô udvarokon keresztül a díszes Nikánor kapuhoz, amely súlyos bronzból készült és ezüstlemezek fedik, Zakariás már ott van egy pap oldalán, aki pompás ruhába van öltözve. Anna részesül a szenteltvízzel való meghintésben, utána a pap felszólítja, hogy menjen az áldozati oltárhoz. A kis Mária már nincs a kezében, ôt Erzsébet tartja, aki a kapunál marad. Joakim azonban felesége mögött megy, vezetve a bégetô bárányt. A pap feláldozza a bárányt, és ezzel Anna megtisztult.

Zakariás csendesen mond valamit paptársának, aki mosolyogva bólint. Utána a csoporthoz megy, és kifejezi jókívánságait az anyának és az apának örömükért és ígéretükhöz való hűségükért. Átveszi a második bárányt, a lisztet és a pogácsákat.

-- Tehát ez a leány az Úrnak lesz szentelve? Az áldása legyen rajta és rajtatok.

               Ekkor csatlakozik hozzájuk Anna, Fánuel leánya, Aser törzsébôl, aki a kis Mária egyik tanítónôje lesz.

-- Jöjj, asszony! -- mondja neki a pap. -- Ezt a kicsit felajánlották a templomnak dicsérô áldozatul. Te leszel a tanítója, és szentül felnô majd a kezed alatt.

A már fehérhajú Anna, Fánuel leánya, megsimogatja a kisleányt, aki ártatlan és csodálkozó szemmel nézi mindezt a fehérséget és aranyat, amelyet a nap beragyog.

-- Szeretnék adományt adni a templomnak, és oda menni, ahol az elmúlt évben a fényt láttam -- mondja az édesanya.

               Anna, Fánuel leánya kíséretében mennek. A kitárt kapun keresztül kihallatszik a gyermekek kedves éneke.

-- Három éven belül te is ott leszel, Liliomom -- ígéri Anna Máriának, aki elbűvölve néz a templom belseje felé, és mosolyog az énekre.

-- Úgy látszik, mintha megértené -- mondja Fánuel leánya. -- Szép kisleány! Olyan lesz számomra, mintha az enyém lenne. Ígérem neked, anya! Ha korom megengedi, hogy ott legyek.

-- Ott leszel, asszony -- mondja Zakariás.

-- Te fogod bevezetni ôt a szent gyermekek közé. Én is ott leszek. Ott akarok lenni azon a napon, hogy megmondjam neki, imádkozzék értünk az elsô pillanattól kezdve... -- és feleségére néz, aki megérti, és felsóhajt.

               A szertartás véget ért, és Fánuel leánya visszavonul, miközben a többiek egymással beszélgetve kimennek a templomból.

               Hallom, amint Joakim mondja:

-- Nemcsak két legjobb bárányomat, hanem mindegyiket odaadnám ezért az örömért és Isten dicséretére!

(1-38)